Hangolódás

A közelgő ünnepek nem mindenki számára jelentenek örömet és boldogságot. Nehéz úgy ünnepelni, ha az ember nem részese a készülődés forgatagának, ha bánat, szomorúság lakozik lelkében. Sok magányos, reményvesztett ember éli meg a karácsonyt szomorúsága tetőpontjaként. Még a család kötelékében is lehet valaki magányos, lehetnek érzelmi nehézségei, melyekkel próbál megküzdeni, elrejteni a hozzátartozók előtt, amikor minden lelassul, és nem menekülhet a munkába, a hétköznapok rutinjába önmaga elől.

Kicsit olyan, mintha karácsonykor elvárás lenne a vidámság, mintha tabu lenne nehézségekről beszélni, amikor együtt van a család. Ilyenkor óriási teher végigmosolyogni a vendégséget, úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Persze sokszor nem könnyű felvállalni a családtagok előtt a nehézségeket, megingatni azt a homlokzatot, melyet magunknak kifelé felépítettünk és mely sok esetben a szülők, családtagok illúzióját élteti velünk kapcsolatban. Nem akarjuk az ünnepet beárnyékolni, nem akarjuk esendőségünket, sebezhetőségünket megmutatni, kudarcainkat, csalódásainkat felsorakoztatni. Mert azt gondoljuk, kevesebbek leszünk a másik szemében. De a menekülés önmagunk és a szembenézés elől csak elmélyíti a belső üresség árkát és a reménytelenségbe taszít.

Pedig az őszinteséggel megnyithatjuk a kaput a meghitt ünnepi együttlét felé. Nem kell úgy tenni, mintha minden rendben lenne! Ha magányosak és elesettek vagyunk, ha egyedül érezzük magunkat, mert veszteség ért, vagy mert érzéseink viszonzatlanok, megkíséreljük elrejteni fájdalmunkat. Azonban lelki veszteség nélkül nem bújhatunk a ’Jól vagyok’ álca mögé. Ha nem vagyunk őszinték, nehezen tudunk a helyzetben jelen lenni. Az, hogy megpróbálunk jó arcot vágni, felemészti energiánkat. Túlzottan készségesként vagy alkalmazkodóként hajlamosak vagyunk nem venni tudomást fájdalmas érzéseinkről, ennek következményeként végezetül láthatatlannak, jelentéktelennek érezzük önmagunkat. Ha a saját magunk igényeit mindig a sor végére hagyjuk, azt üzenjük a környezetünk számára, hogy érzéseink nem számítanak és ezzel együtt sértettséget élünk át. Azt feltételezzük, hogy azáltal, hogy beszélünk belső nehézségeinkről, elrontja az ünnep hangulatát. Azonban nézhetjük mindezt egy másik perspektívából is. Lehet, hogy azzal, hogy a hozzánk közel állókkal megosztjuk, mi nyomja lelkünket, megnyitjuk az együttérzés és támogatás ajtaját?

Az ünnep jó eséllyel triggerként működhet a fájdalmas emlékekhez. Miközben elnyomjuk a fájdalmat, nehéz kapcsolódni. Ha megengedjük önmagunknak az őszinteséget, kevésbé fogjuk egyedül érezni magunkat. Érzéseink megosztásával kapcsolatokat építhetünk. Amikor felvállaljuk sebezhetőségünket, egy mélyebb szinten tudunk kapcsolódni másokhoz. Felismerhetjük, hogy nem mi vagyunk az egyetlen, akinek bánata van. Azzal, hogy megosztjuk a fájdalmat, arra bátorítunk másokat, hogy ők is ezt tegyék. Érdemes felmérni, ki lehet vevő a lelki beszélgetésre, mert nem mindenki fogékony erre, ill. nem mindenki figyel oda ránk. A legszebb karácsonyi ajándék önmagunk számára a kapcsolatrendszerünk átvizsgálása és kitisztítása. Az ünnepek magukban hordozzák az újrakapcsolódás lehetőségét, és az őszinte feltárulkozás kölcsönös támogatást hozhat.

Fotó: Pixabay

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: