Kristálytisztán emlékszem arra a napra, amikor a kinti hideg jégvirágokat rajzolt az ablakra és lélegzetvisszafojtva vártam, hogy a Mikulás megérkezzen. Hat éves voltam és szentül hittem a csodában.
Sajnos az idők során sokunkban elhomályosul a gyermeki várakozás emléke, megkopik a csodavárás képessége. A mai világ sem segíti a varázslat fenntartását, amikor lépten-nyomon Mikulásba botlunk, oviban, plázában, a szülők munkahelyén. Ilyenkor joggal érezheti a gyermek, hogy mindez álságos, a felnőttek nem mondanak igazat. Az sem ritka, hogy a ceremónia a szülők számára már nyűg, nehezen szakítanak erre is időt a rohanó hétköznapokban. Pedig a csodában való gyermeki hit felbecsülhetetlen értékű útravaló a tarsolyban, jó szolgálatot tesz gazdája számára egy-egy mérföldkőnél. Miért fosztanánk meg idejekorán ettől?
A Mikulás ugyanúgy létezik, mint a szeretet, az örök barátság vagy a hűség. Ha nem lenne Mikulás, nem lennének álmok, vágyak, melyek feledtetik a szürke hétköznapokat. A legvalóságosabb dolgok néha nem láthatók, mégis a szívünkben érezzük őket.
Igaz, senki nem látta még a Mikulást, de azt sem állíthatjuk biztosan, hogy ne létezne. Mert a Mikulás ott van gyermekkorunk beteljesült álmai közt, számítani lehet rá, hogy megérkezik a decemberi várakozás során minden családhoz, leginkább a nélkülözőkhöz és csomagot rejt az árva kiscipőkbe. Ó, hogy ez már a mesevilág? De hol a határ valóság és mese között, vágyaink és a beteljesült gyermeki öröm között? Ha nem lenne hit, nem lenne irodalom vagy költészet sem, ami szebbé tenné hétköznapjainkat és utat nyitna a lélekhez, hogy megérezzük a sóvárgást és megtapasztaljuk az örömet, ami abból fakad, hogy felelevenedik egy mítosz.
A Mikulás érkezésével megtanulhatja a gyermek, hogy örömet adni jó, és egyben jó téma az érzékenyítésre, mert lehet beszélni a nélkülözésről, a segítségnyújtás fontosságáról. És a gyermekek hite által kicsit mi is újraélhetjük a várakozás izgalmát, a gyermekkori csodavárást.
Fotó: Pixabay
Mezei Noémi 