Gyakran kerüljük az önmagunkkal való találkozást. Hiányzik az életünkből a csend, azok a pillanatok, amikor befelé figyelhetünk. Pedig az egyedül töltött időnek, amikor zavartalanul elmélyülhetünk gondolatainkban, nagy a lelki hozadéka.
Mikor van időnk megállni manapság, és az érzéseinkkel foglalkozni, emlékeket, élményeket, történéseket helyretenni magunkban? A külső események gyorsan pörögnek és sokkal hangosabbak, mint a belső hangunk, mely arra figyelmeztet, hogy lassítsunk.
Szembenézni nehézségeinkkel, gyengeségeinkkel, kételyeinkkel vagy félelmeinkkel fájdalmas. Pedig mindannyian kerülünk krízishelyzetbe, legyen az válás, egyéb családi nehézség vagy munkahely elvesztése. Ilyenkor megszólal a társadalmi elvárás, hogy ’szedjük össze magunkat’, haladjunk tovább, oldjuk meg a problémát és nézzünk máris a következő kihívás elébe. Azonban, ha nincs időnk feldolgozni egy szakítást, elgyászolni és elengedni egy traumát, akkor destruktív módon ott munkálkodik bennünk, és felüti fejét, amikor legkevésbé számítunk rá. Meg kell engednünk magunknak, hogy gyengék és elesettek lehessünk, időt kell szánnunk a gyógyulásra.
Ha elkezdünk befelé figyelni, kezdetben félelmetesnek tűnhet a csend és nyomasztónak a magány érzése. De ha képesek leszünk figyelni a belső hangunkat, meghallhatjuk, ahogy megszólít a lélek.
Fotó: Pexels
Mezei Noémi 