A csecsemő a szeretetet letapogatja. Az anya szeméből az érzést kiolvassa. Szülei rezdülésével, élettere hangulatával együtt magába szívja. Végül az érzést belül mélyen elraktározza.
Ha az elsődleges gondozó, jellemzően az anya, odafordulással, adekvát módon reagál igényeire, megtanulja, hogy szeretve lenni jó. Azonban van, hogy az anyát hétköznapi gondok emésztik: megélhetés, betegség vagy párkapcsolati nehézségek. Ilyenkor nem tud ráhangolódni a csecsemő igényeire, nem tudja megadni a szükséges figyelmet, érzelmi biztonságot, mely számára a mindennapi megküzdéshez elengedhetetlen. Ha ezt többször megtapasztalja, a csecsemő bizalmatlan lesz és csalódik, és felnőttként ez a mintázat lesz kapcsolódásai mozgatórugója.
Ezért van, hogy oly sokszor bántjuk azokat, akiket szeretünk. Bűntudatot ébresztünk egy jó barátban, amiért nem ér rá velünk találkozni, bizalmatlanok vagyunk hozzánk közelállókkal, ellenőrizzük a társunkat, vagy éppen a számunkra legfontosabbat, a gyermeket. Megnézzük az üzeneteit, beleolvasunk a naplójába, kontrolláljuk a gondolatait, megmondjuk, mit kell tennie, mígnem saját akaratát, kezdeményezőkészségét és tenni akarását letörjük. Dróton rángatható bábot faragunk, aki a szülő kedve szerint teljesít, szerepel, érez. Megfelel az elvárásoknak. Vagy bizalom hiányában befelé fordul, megéli a tehetetlenség érzést, hogy egyedül van problémájával, nincs kire számítania. Közben önmaga hasonmásává válik, nem meri elhinni, hogy fontos, hogy szerethető, hogy önálló elhatározásából bárkivé válhat. Hogy joga van álmodni.
A szeretet tanulható. Ha megtaláljuk azt a közeget, ahol elfogadnak, ha megtapasztaljuk, hogy fontosak vagyunk a másik számára, akkor megélhetjük a kölcsönös érzelemáramlást, az intimitást.
Minden nap tehetünk valamit annak érdekében, hogy kapcsolataink jobbá, tartalmasabbá, meghittebbé váljanak. Minden nap álmodhatunk.
Fotó: Pixabay
