Amikor az ellentétek találkoznak, különös módon ismerősnek találják bizonyos tulajdonságaikat. Az önfeláldozó, alárendelődő társfüggőt beszippantja a fölérendelt másik önbizalma, sziporkázó személyisége, fényes elméje, ellenállhatatlan személyisége. Csak későn veszi észre, hogy összetéveszti a ’szükségem van rád’ érzést a közelséggel, a ragaszkodást a szerelemmel.
Azok az erők, melyek összehozzák őket, ösztönösek és ismétlődők, lehetetlen ellenállni a vonzerőnek. Mivel korai érzelmi kielégületlenség hajtja őket, a társfüggők olyan ember szeretetére vágynak, aki képtelen viszontszeretni őket. Az ilyen kapcsolat tiszavirág életű boldogságot kínál, mivel mire a fölérendelt másik énközpontúsága felszínre tör, addigra a társfüggő menthetetlenül ábrándjai hálójában vergődik már. És újraéli szüleivel megélt diszfunkcionális kapcsolatát.
Megtapasztalják a kölcsönösséget, ám ez korántsem a szeretet nevében történik. Egyikük megéli saját fontosságáról való fantáziáját, amit a másik örömmel valóra vált. Kiszolgálja a másikat, ezzel elaltatja idei-óráig saját alkalmatlanság érzését. Így érzi biztonságban magát. Képtelenek a szakításra, nem bírják elviselni az egyedüllétet. Azáltal, hogy megélik az intenzív örömöt, elcsendesedik bennük az egész életüket végigkísérő fájdalom és szégyenérzet.
Ezt az állapotot nem lehet örökre fenntartani, az eufória zuhanásba kezd, megdöbbenés és csalódás, kiszolgáltatottság és féltékenység váltogatja egymást. Míg végül a társfüggő számára megjelenik a legfájdalmasabb érzés: a belső magány.
Fotó: Gemma Underwood
Mezei Noémi 