Egy kisgyermek őszinte csodálkozással nyit a világra, észreveszi a hétköznapok apró örömeit és feltétel nélkül tud szeretni. Felnőttként ő lehet a vidám gyermeki énünk, akit nem nehéz rávenni a játékra és vidám helyként éli meg a világot. Egészséges érzelmi fejlődéséhez arra van szüksége, hogy szülei bízzanak benne, szeressék, elfogadják, rá tudjanak hangolódni érzelemvilágára. Ezek hiányában megérzi, hogy nem elég fontos sem a jelenléte, sem az érzései. Ekkor megsérül, bezárul. Ez a kisgyermek bennünk lakik, belül várja, hogy felszabaduljon, hogy a csoda megtörténjen.
Kisgyermekként mély nyomot hagynak bennünk a szülői minták, ekkor még nem jut eszünkbe megkérdőjelezni annak a felnőttnek a viselkedését, akire felnézünk. Nem tudatosan ezeket a mintázatokat ismételjük felnőtt életünk során kapcsolatainkban. Ha a gyermek azt látta, hogy a szülők veszekszenek, felnőttként veszekedéssel próbálja megoldani a konfliktusos helyzeteket, ha magas volt az elvárás a családban, ő is sokat vár el önmagától. Az elhanyagoltság és megbántottság sebei nem múlnak el nyomtalanul, a gyermek őrzi ezeket lelkében és keresi a megfelelő alkalmat, hogy csalódottságát, magányát, fájdalmát kikiáltsa a világba. Teszi ezt a legváratlanabb helyzetekben, önsorsrontó stratégiával, dühkitöréssel, szenvedélybetegséggel vagy az intimitástól való félelemmel.
A legtöbb párkapcsolati problémának a gyökere gyerekkorba vezethető vissza. Nem ritka, hogy a szülők, azért, hogy védjék a gyermeket, nem avatják be a családi krízisekbe, nem mondják el neki a válás vagy egy haláleset okát. Mivel a kisgyermek gondolkodása én-központú, hajlamos saját magának tulajdonítani ezeket a negatív kimenetelű eseményeket, pl. azt gondolja, hogy azért költözött el anya vagy apa, mert ő rosszul viselkedett. Ezek a szituációk megágyaznak a bűntudat érzésének, melynek a feloldása az elhanyagoltság, oda nem fordulás okán nem következik be. Ezért felnőttként olyan párkapcsolatot választ, ahol elhagyják, mert azt gondolja magáról, hogy őt nem lehet szeretni. Vagy az elhagyatástól való félelme miatt, bár mindennél jobban vágyik rá, nem engedi meg magának, hogy közel kerüljön a számára fontos másikhoz. Lesz, aki társfüggőségbe kerül és alárendelődik társának. Bármelyik utat is választja, újra és újra átéli gyermekkora fájdalmas veszteségét.
A terápia során, amikor kialakul a kliens és a terapeuta között a bizalom és létrejön a terápiás intimitás, megtörténik a belső gyermek megszólítása, megérintése, megértése és fájdalmának, ki nem elégített igényeinek az elsiratása. Azzal, hogy elismerjük a kliens érzéseinek a jogosultságát, beindul a gyászmunka, melynek során el tudja engedni elveszett gyermekkora feletti bánatát, meg tudja ölelni egykori önmagát. Ebben a helyzetben a terapeuta megadhatja számára azt az odafigyelést, szeretetet, melyre mindig is vágyott.
Fotó: Pixabay
Mezei Noémi 