A boldogság nyomában

Beszélünk róla, keressük, kutatjuk a boldogságérzést, próbáljuk a belső sóvárgást csillapítani, elképzeljük, milyennek kellene lennie. Van, aki úgy véli, a hedonista élet maga a boldogság, mások a létezés örömére esküsznek és vannak, akik a flow-ban vélik felfedezni. Sokan a boldogság kulcsát a földi javak gyűjtögetésében látják, a tökéletes házasságban, a gyermek kitűnő tanulmányi eredményeiben. Aztán telnek az évek, és némelyek rájönnek, hogy délibábot kergetnek.

Karácsony közeledtével egyre gyakrabban hallani, hogy az emberek nem tárgyi javakat, hanem élményt ajándékoznak egymásnak. A tárgyak alakjuk, méretük, színűk, márkájuk alapján a másokéval összehasonlíthatóak, ezért lehangoló, hogy mindig lesz valaki, akinek szebb cipője, menőbb márkájú ruhája, nagyobb táskája van. Az élményekről ugyanez nem mondható el. Az élmény mindenkinek a sajátja, egyedi és megismételhetetlen. Olyasmi, mely a kívülálló boldogságkereső számára irigylésre méltó, melyhez önkéntelenül asszociációkat társít és vágyott elképzeléseivel ruházza fel. Ráadásul a tárgyak varázsa csak ideig-óráig él, az élményekre viszont nem lehet ráunni. Vajon az élmények jelentik a boldogságot?

A boldogság ott van bennünk észrevétlenül a hétköznapok során és váratlanul jelenik meg, mint az időváltozás. Amikor felismered a hétköznapi örömöket, amikor ráérzel egy hangulatra, viszonzol egy mosolyt vagy elcsípsz egy közös gondolatot. Nem tudhatod, mikor találkozol vele, hisz szeret meglepni váratlan felbukkanásával és nem ijeszti el sem esetleges rosszkedved, sem szorongásod. A boldogság megélése kockázatvállalás, annak a vállalása, hogy bármi megtörténhet és egyben nyitás a világ felé. A hétköznapi mókuskerékbe nem tud beférkőzni és nem szereti a tökéletesség illúzióját. Lehetnek mindenféle földi javaink, építhetünk a külvilág számára tökéletes kirakatot, de a mindennapi megfeleléskényszerben nem lesz időnk rácsodálkozni egy virágra, megtapasztalni a lelki közelséget vagy a mély barátságot. Ám ha jelen vagyunk az ’itt és most’-ban, megismerhetjük, mert az átélés a boldogság feltétele. Ilyenkor csak miénk a pillanat.

Fotó: Pixabay

A szeretet szárnyán

Hajlamosak vagyunk úgy gondolni a szeretetre, mint az élet természetes velejárójára, mely megérkezik, amikor eljön a megfelelő pillanat, kibontakozik a maga természetességével, átélhetjük, majd reményeink szerint a kapcsolódás során ebben viszonzásra is találunk. Pedig megélni a sebezhetőségünket, sok esetben nehezebb, mint kimutatni fájdalmunkat vagy elkeseredettségünket. Amikor hozzászólnál a másikhoz, de nem jönnek a szavak. Amikor kérdeznéd a véleményét, de nem mered. Amikor bénító a tétlenséged, dermesztő a várakozásod és már nem hiszed, hogy a másikat elérheted, pedig karnyújtásnyira van. Bár a szeretet képessége mindannyiunkban benne él, az érzést korántsem tudja mindenki következmények nélkül átélni. Hiszen a világ, amelyben élünk nem arra tanít, hogy megmutassuk esendőségünket, sokkal inkább arra, hogyan rejtsük ezt el, nehogy megbántsanak, nehogy sérüljünk. Kapcsolatainkat áthatja a veszteségtől való félelem, amiatt szorongunk, hogy felfedjük valódi énünket a másik előtt. Ilyenkor felébred a mindannyiunkban ott lakó kisgyermek, számba veszi veszteségeit, kihangosítja szorongásait, és eltompítja vágyait, reményeit.

Ha a családban az érzelmi közelség helyett inkább a távolságtartás, a megbeszélés, egymás szempontjainak az elfogadása helyett inkább a kritika van jelen, akkor nehéz feltárulkozni, nehéz kimutatni a vágyakat, igényeket. Így érzelmei kifejezéséről egy idő után le is tesz a gyermek és beéri a biztonságos bezárkózással. Hatalmas veszteséget él meg ilyenkor, hiszen nem csak a szülőbe vetett bizalma sérül, hanem azt is megtanulja, hogy érzései nem fontosak, ezért nem kell ezeket kimutatni.

A szeretet kimutatása bátorság, ahogy jelentése is mutatja (angolul courage, ami a latin ’cor’, vagyis szív szóból származik). ’Légy teljes szívvel önmagad!’ – hangoztatják az utcai plakátok, miközben tudjuk, hogy önmagunk felvállalása a külvilág felé sérülékennyé tesz. Időt kell hagynunk magunknak fájdalmaink, veszteségeink feldolgozására. Arra, hogy oda tudjunk figyelni önmagunkra, saját igényeinkre. És arra is, hogy nyitott szívvel tudjunk fordulni a másik felé, hogy részesei legyünk az energiaáramlásnak, mert a szeretetben benne van a megújulás lehetősége.

A szeretet luxus, nem tudhatjuk, hogy szeretetünk kifejezése viszonzásra talál-e, vajon közös lesz-e a hang, az érzés. De merjünk akkor is energiát fektetni egy kapcsolatba, ha nem tudjuk, milyen lesz a kimenetele. Hallgassunk a szívünkre, mert a leplezetlen esendőségben tud a lélek kapcsolódni.

Fotó: Pixabay

A megbocsátás gyakorlása

Mindannyian éreztük már úgy, hogy számunkra fontos személy szóval vagy tettel, szándékosan, mert nem tehetett mást vagy minden szándéka ellenére, megbántott. Mindannyian máshogyan viszonyulunk a bántáshoz, hiszen más és más lenyomatot őrzünk gyerekkorunk óta magunkban arról, mi az elfogadott, hogyan viselkedhetnek mások velünk. Más az ingerküszöbe a bántalmazott vagy elhanyagolt gyermeknek és más a burokban nevelkedettnek. Ezért ugyanaz a helyzet, különböző személyeknél különböző mélységű megbántottságot okozhat. Ideális esetben előbb-utóbb érkezik az adekvát bocsánatkérés és ki-ki a maga módján megpróbál megbocsátani. De mi van akkor, ha elmarad a bocsánatkérés? Vagy ha próbálunk megbocsátani, de nem sikerül? Nem sikerül, mert szívünk mélyén arra vágyunk, hogy valaki fogadjon el végre olyannak, amilyenek vagyunk. Ne kérdezzen semmit, mégis értsen mindent. És nyugtasson meg a jelenlétével.

Mára már hétköznapivá vált kijelentés, hogy el kell engednünk sérelmeinket ahhoz, hogy teljes életet élhessünk, mégis sokan cipelnek terheket. Hiszen hogyan lehetne megbocsátani egy tönkretett gyermekkort, egy érzelemmentes családi légkört vagy a vágyott szeretet hiányát? Mi kellene ahhoz, hogy az egykori magányos gyermek önmagára leljen, és bátor szívvel tekintsen a jövőbe? Hogyan bocsáthatnánk meg bizalmunk elárulását, a hűtlenséget vagy a fájó hazugságot?

Régen nagyszüleink mondták, ’Soha ne feküdj le haraggal a szívedben.’ Bárcsak így lenne, bárcsak varázsszóra megszűnne a csalódottság, a kiszolgáltatottság érzés, a bennünk levő gyermek szomorúsága. Az igazi megbocsátáshoz idő kell. A megbocsátás elsősorban rólunk, a saját békénk megtalálásáról szól és önmagunk szeretetteljes elfogadását jelenti a kialakult helyzetben. Ezáltal, bár ettől még nem csökken a bántó fél felelőssége, megélhetjük az elengedést, a megbékélést önmagunkkal.

Van, hogy a másik fél képtelen a bocsánatkérésre. Hogy nem találja a szavakat vagy a szégyenérzete erősebb, ezért inkább elbujdokol, minthogy színt valljon. Az sem ritka, hogy a másik el sem jut a bocsánatkérés gondolatáig, talán mert korai mély sebeket hordoz, mert az igazságtalan, a fájdalmas helyzet az ismerős számára, ebben tud otthonosan mozogni és talán csak feltételezi, de biztosan nem tudja, viselkedése mit okozott a másikban. Lelkünk mélyén neki is megbocsáthatunk anélkül, hogy szavakba foglalnánk, mert a megbocsátás a mi döntésünk és a mi érdekünk. Mint ahogyan az is, hogy a továbbiakban a kapcsolatot lezárjuk, vagy új alapokra helyezzük.

A megbocsátás folyamata egyedi. Sokaknak az segít, ha megbeszélik, másoknak, ha végiggondolják; van, aki naplót ír vagy levelet, amit elküldhet vagy eléget. Megbocsátani felszabadító érzés, ilyenkor ünneplőbe öltözik a lélek.

Ma nem ítélkezem!

Mi is az ítélkezés? A másik bírálata, pletykálkodás, kritizálás. Vagy elégedetlenség önmagunkkal.Szeretjük, ha nekünk van igazunk, szeretjük, ha jó színben tüntethetjük fel magunkat, ha felnéznek ránk. Ezen állapot eléréséhez gyakran leértékeljük a másikat, kritizáljuk őt, felnagyítjuk egy rossz tulajdonságát. Az persze csak egy illúzió, hogy ettől mi jobbak leszünk. Az ítélkezés erőszak, és mint olyan, bűntudatot szül.

Nem ritkán magunkat kritizáljuk, magas elvárást támasztunk magunk felé, mely ha nem teljesül, elégedetlenek leszünk magunkkal. A magas elvárás, a kritika beépül a személyiségünkbe, ez a mintázat ismétlődik, alakítja életünket, kapcsolatainkat. Ne ítéld el és ne értékeld le önmagad, ha mégsem sikerül. Légy önmagadhoz kedves és megértő. Figyeld magadat a jelenben, az ’itt és most’-ban, fogadd el önmagad!