Csalódás

Az idealizálás a fantáziánk által megelőlegezett érzékelési tapasztalás. A másik idealizálása a saját soha el nem ért tökéletességünket helyettesíti. Ezért a szerelemben áhított vágyainkkal ruházzuk fel a másikat, mindazzal, amit reménytelenül keresünk önmagunkban. Legfőbb vágyunk, hogy a szeretett másik minket is hasonlóan lásson, hogy együtt megélhessük a kölcsönösen tökéletes szerelemérzést. Hogy mellette megszabadulhassunk gyötrő kétségeinktől.

Amikor az ébredés lerántja a leplet és a valóság tudatosul, csalódunk. A csalódás be nem teljesült vágyaink, álmaink lélekmetszően fájdalmas hiánylistája. A csalódás veszteség, mely során egyaránt megéljük önmagunk és a másik leértékelését. És melynek következtében nem is a viszonzatlan szerelmet siratjuk, hanem azt, akik lehettünk volna a másik szemében.

Fotó: Alexandra

A társfüggő működésmód

A társfüggő soha nem tudja, mit várhat a következő pillanatban. Mivel érzelmileg elnyomó családban nőtt fel, feladata a másik kedvére tenni úgy, hogy nem várhat cserébe semmit. Olyan személyről gondoskodik, akinek nem áll szándékában viszonozni törődését. Retteg az egyedülléttől és a magánytól. Azt hiszi, ha elég türelmes, ha elég időt ad a másiknak, ha még jobban feláldozza önmagát, az megváltozik és felismeri, hogy ő milyen jó és szeretni fogja őt.

Gyakorlott rutinnal bújik abba a viseletbe, mellyel az őt irányító partnere felruházza és megsemmisülését kockáztatja, ha egy pillanatra lecsúszik álarca és felsejlik mögötte kétségbeesett arca vagy megfeledkezik egy pillanatra a mesterségesen fenntartott ’boldog vagyok’ állapotról. Rögeszméje, hogy a másik fél minden fájdalmát, magányát és szomorúságát enyhíteni fogja, ezért túlél és lélegzik vele. Fantáziavilágot épít magának, ide menekül lelki fájdalmai elől, és feláldozza a hétköznapi boldogságot álmai oltárán.

Mindeközben sejti, hogy amint megbízatása véget ér, már nem lesz elég érdekes a másik számára és hasonló szerepkörben találja majd magát egy másik partner oldalán, mint már oly sokszor élete során. Ezért próbálja fenntartani önmaga előtt a boldogság látszatát és töri magát, hogy a legtöbbet hozza ki önmagából. Figyelme egy pillanatra sem lankadhat a másik szolgálatában, mert tudja, a szeretett másik rögtön ígéretesebb partner után néz.

A társfüggő működésmódja az élet egyéb területein is megnyilvánul. H. hosszú évek óta lojális munkavállaló, a legutóbbi fizetésemeléskor mégsem került rá a listára. Ő ezt soha nem is kérte, úgy volt vele, hogy ha megérdemelné, biztos meg is kapná. A közelmúltban lezajlott elbocsátások kapcsán vezetője meg is alázta őt, lefokozta, olyan feladat elvégzésével bízta meg, mely alatta áll tapasztalatának. H. megszégyenítve érezte magát, ám nem állt ki saját érdekében, nem konfrontálódott főnökével, hanem elnyomta magában haragját és neheztelését.

A társfüggés egyik legnehezebben kezelhető függőség, mely arra is képes, hogy az egykori empatikus, gondoskodó felnőttből hanyag szülőt faragjon. Olyan szülőt, aki gyermekei igényeit figyelmen kívül hagyja, annyira rákoncentrál ’szerelme’ általa vélt vágyainak kielégítésére.

Ha próbál kilépni a kapcsolatból, szorongása, félelme fokozódik mindaddig, amíg újra be nem adja derekát és vissza nem tér diszfunkcionális működésmódjához. Ekkor újra előtör a mindent uraló, megszállottság közeli vágya, hogy a ’szeretett’ másiktól viszonzásra találjon.

Intenzív öröm, irreális derűlátás és az elutasítástól való rettegés, kétségbeesés váltakozik egymással. Pesszimizmusba forduló keserűséget él át, amikor észreveszi, hogy ’szerelme’ nem fogja tudni szeretni őt, nem fogja tudni boldoggá tenni. Ez a kapcsolat soha nem lehet teljes értékű, mivel mindkettőjükből hiányzik az önszeretet. Ha mégis kilép a kapcsolatból, megtapasztalja a patológiás magányt. A társfüggő legnagyobb fájdalma álmai elvesztése – semmi nem lehet számára ennél gyötrelmesebb.

A társfüggés önpusztítás. A helyzet felismerése önmagában nem hoz gyógyulást. Amennyiben észleli önmagán a társfüggés jeleit, kérjen terápiás segítséget.

Fotó: Schwoaze

Találkozások

Amikor az ellentétek találkoznak, különös módon ismerősnek találják bizonyos tulajdonságaikat. Az önfeláldozó, alárendelődő társfüggőt beszippantja a fölérendelt másik önbizalma, sziporkázó személyisége, fényes elméje, ellenállhatatlan személyisége. Csak későn veszi észre, hogy összetéveszti a ’szükségem van rád’ érzést a közelséggel, a ragaszkodást a szerelemmel.

Azok az erők, melyek összehozzák őket, ösztönösek és ismétlődők, lehetetlen ellenállni a vonzerőnek. Mivel korai érzelmi kielégületlenség hajtja őket, a társfüggők olyan ember szeretetére vágynak, aki képtelen viszontszeretni őket. Az ilyen kapcsolat tiszavirág életű boldogságot kínál, mivel mire a fölérendelt másik énközpontúsága felszínre tör, addigra a társfüggő menthetetlenül ábrándjai hálójában vergődik már. És újraéli szüleivel megélt diszfunkcionális kapcsolatát.

Megtapasztalják a kölcsönösséget, ám ez korántsem a szeretet nevében történik. Egyikük megéli saját fontosságáról való fantáziáját, amit a másik örömmel valóra vált. Kiszolgálja a másikat, ezzel elaltatja idei-óráig saját alkalmatlanság érzését. Így érzi biztonságban magát. Képtelenek a szakításra, nem bírják elviselni az egyedüllétet. Azáltal, hogy megélik az intenzív örömöt, elcsendesedik bennük az egész életüket végigkísérő fájdalom és szégyenérzet.

Ezt az állapotot nem lehet örökre fenntartani, az eufória zuhanásba kezd, megdöbbenés és csalódás, kiszolgáltatottság és féltékenység váltogatja egymást. Míg végül a társfüggő számára megjelenik a legfájdalmasabb érzés: a belső magány.

Fotó: Gemma Underwood

Ébredés

A társfüggők sokkal többet tesznek bele a kapcsolatba, mint amennyit visszakapnak. Reménnyel teli keserűséggel várják, hiszik és újra várják, hogy a másik megváltozzon, észhez térjen, rájuk figyeljen, megérkezzen hozzájuk és mindörökre ott maradjon. Hogy végre megértse a legbensőbb, fájó igényüket, a szeretetvágyat. Közben nem ritkán összekeverik a gondoskodást az önfeláldozással. Sóvárognak a szeretetre, de hamis választásuk miatt, ez a vágyuk illúzió marad csupán.

Megkeseredve, összetört szívvel kénytelenek jó arcot vágni a helyzethez, közben kétségbeesett igyekezettel végzik a számvetést, hitetlenül szemlélik az egyenleget, és végül csalódottságukat képtelenek palástolni. Nem, nem történt meg a csoda, nem adatik meg számukra, hogy hátradőljenek és learassák igyekezetük gyümölcsét, a tartós szeretet-érzést. Azzal is szembesülnek, hogy a kapcsolatnak nem ők az irányítói és kénytelenek elfogadni a másik által felkínált aktuális táncrendet. Alacsony önbecsülésük miatt képtelenek elhagyni a másikat, a szakítás gondolata a legfájdalmasabb magányt és belső egyedüllétet vetíti előre és kihangosítja befektetett energiájuk aránytalanságát. Így olyasvalakivel szállnak fel a hullámvasútra, aki ablakot nyit érzelmi traumákkal teli gyermekkorukra.

Mindeközben a partner természetesen maga is a tökéletes társat keresi. Azt a tökéletes másikat, aki elfogadja a számára kedvező leosztást, aki elviseli, hogy ő irányít, aki mellett nagyszerűnek, kompetensnek érezheti magát. Azt a másikat, aki elnézi neki megtévesztő módon becsomagolt önzőségét, és aki végtelen szeretettel felruházott mártírként szolgálatába szegődik.

Fotó: Marta Dzedyshko

Alárendelődés

Az, hogy milyen környezetben nevelkedtünk, meghatározza párválasztásunkat. Az, ahogyan gyermekként bántak velünk, befolyásolja kapcsolataink minőségét. Ha valamelyik szülő érzelmileg távolságtartó volt, olyan párt választunk, aki ugyanúgy nem enged magához közel érzelmileg. Így valósul meg az ismerős dinamika. Aki számára gyermekkorban patikamérlegen mérték a szeretetet, mások figyelme és barátsága után fog sóvárogni, és szélsőséges érzelmeket fog megélni. Amikor megtapasztalja szerethetőségét, extázisszerű boldogság járja át, ha pedig úgy véli, nem szeretik, a mély szégyen érzése önti el. A szeretet utáni hajszában, lelki hullámvasúja utasaként úgy érzi, soha valóra nem váló álmokat kerget, egy csalóka célért küzd, mely mindig karnyújtásnyira, de éppen elérhetetlen távolságban van.

Olyan társat választ magának, aki mellett alárendelődhet. Önzetlen társfüggőként legmélyebb vágyai és érzései a csak önmagára kíváncsi másik előtt ismeretlenek maradnak. Ő az, aki a magányból és a boldogtalanságból való szabadulásról álmodozik, és aki a többi társfüggőhöz hasonlóan minden reményét és álmát arra a másikra vetíti, aki társul fogadta. Közben nem győzi személyiségét az idealizált másikéhoz igazítani, és úgy érzi, nem élheti meg a haragot és a szétfeszítő dühét, mert kegyvesztetté válik.

Fotó: Pexels

Valentin nap

Sokak számára a Valentin nap egyenlő a romantikus szerelemmel. Egyfajta rózsaszín ködbe burkolózott vágy, amerikai színezettel. Utóbbi aspektusa miatt aztán sokan idegenkednek ettől a látszat megnyilvánulástól.

Mégis a Valentin napban van valami könnyedség, a Valentin nap jó alkalom arra, hogy figyeljünk egymásra. A mindennapok során a kapcsolatok elkényelmesednek, átalakulnak a prioritások, gyakran háttérbe szorul a lelki kényeztetés. A tudatos figyelemnek, amit kiemelt napokon gyakorolunk a szeretett személy felé, nagy a pozitív hozadéka. Amikor a másik úgy érzi, megbecsüljük, felértékeli azt, amit érte teszünk és ezáltal bennünket is.

A Valentin nap jó alkalom a nosztalgiázásra is. Ilyenkor, még ha gondolatban is, visszatérhetünk az első randevú helyszínére, meghallgathatunk egy régi közös dalt, felidézhetjük a közös múltat. A dédelgetett időkre való visszaemlékezés nagy erőforrás, a kellemes emlékek felidézése pozitívan láttatja a jövőt.

Valentin nap alkalmával könnyebb a másik iránti szeretetünket kimutatni, a másikat emberi esendőségéért, hibái ellenére is szeretni. Ilyenkor ugyanúgy törődhetünk mások igényeivel, mint sajátjainkkal és kevésbé esik nehezünkre elhinni azt is, hogy magunk is megérdemeljük a szeretetet.

Ne a Valentin nap legyen az egyetlen nap, amikor kifejezzük szeretetünket a fontos másik iránt. Tegyünk azért, hogy az érzés akkor is kitartson, amikor a Valentin napi rózsák hervadni kezdenek.

Fotó: Pexels

Jól szeretni

A csecsemő a szeretetet letapogatja. Az anya szeméből az érzést kiolvassa. Szülei rezdülésével, élettere hangulatával együtt magába szívja. Végül az érzést belül mélyen elraktározza.

Ha az elsődleges gondozó, jellemzően az anya, odafordulással, adekvát módon reagál igényeire, megtanulja, hogy szeretve lenni jó. Azonban van, hogy az anyát hétköznapi gondok emésztik: megélhetés, betegség vagy párkapcsolati nehézségek. Ilyenkor nem tud ráhangolódni a csecsemő igényeire, nem tudja megadni a szükséges figyelmet, érzelmi biztonságot, mely számára a mindennapi megküzdéshez elengedhetetlen. Ha ezt többször megtapasztalja, a csecsemő bizalmatlan lesz és csalódik, és felnőttként ez a mintázat lesz kapcsolódásai mozgatórugója.

Ezért van, hogy oly sokszor bántjuk azokat, akiket szeretünk. Bűntudatot ébresztünk egy jó barátban, amiért nem ér rá velünk találkozni, bizalmatlanok vagyunk hozzánk közelállókkal, ellenőrizzük a társunkat, vagy éppen a számunkra legfontosabbat, a gyermeket. Megnézzük az üzeneteit, beleolvasunk a naplójába, kontrolláljuk a gondolatait, megmondjuk, mit kell tennie, mígnem saját akaratát, kezdeményezőkészségét és tenni akarását letörjük. Dróton rángatható bábot faragunk, aki a szülő kedve szerint teljesít, szerepel, érez. Megfelel az elvárásoknak. Vagy bizalom hiányában befelé fordul, megéli a tehetetlenség érzést, hogy egyedül van problémájával, nincs kire számítania. Közben önmaga hasonmásává válik, nem meri elhinni, hogy fontos, hogy szerethető, hogy önálló elhatározásából bárkivé válhat. Hogy joga van álmodni.

A szeretet tanulható. Ha megtaláljuk azt a közeget, ahol elfogadnak, ha megtapasztaljuk, hogy fontosak vagyunk a másik számára, akkor megélhetjük a kölcsönös érzelemáramlást, az intimitást.

Minden nap tehetünk valamit annak érdekében, hogy kapcsolataink jobbá, tartalmasabbá, meghittebbé váljanak. Minden nap álmodhatunk.

Fotó: Pixabay

Szeretetérzés

Elismerésre, dicséretre, szeretetre vágyunk. Ugyanakkor előfordul, hogy a felénk áramló szeretetmennyiség nem tűnik elegendőnek, hogy nem érezzük azt, hogy figyelnek ránk, hogy törődnek velünk. Ilyenkor elkezdünk szorongani.

A csecsemő kora gyermekkorban tanulja meg, hogy mit jelent a szeretet. Akit nem jól szeretnek, akinek gondozója, jellemzően az anya, nem tükrözi vissza érzéseit, aki nem kapja meg a megfelelő figyelmet, jelenlétet és megnyugtatást, nem tanulja meg, hogyan kell szeretni. Az elhanyagolt vagy éppen túlkontrollált gyermek azt éli meg, hogy nem úgy figyelnek rá, ahogy jó neki, nem törődnek vele. Mivel nincs eszköze, hogy változtasson, beletörődik a helyzetébe, eltanulja a tehetetlenséget, feladja a reményt. Ezt a működési mintázatot teszi belsővé és a későbbiekben olyan partnert választ, olyan kapcsolatokba megy bele, ahol kiszolgáltatottságát újraélheti.

Az érzéseiben cserbenhagyott gyermek nem élheti át a lelki közelséget az anyával, ezért nem tudja megtapasztalni azt sem, hogy a bizalom jó dolog. A későbbiekben társas kapcsolódásai során maga sem tudja ezt megelőlegezni a másiknak és gyakran a pozitív érzelmi közeledésben hátsó szándékot feltételez. Mindemellett végtelenül érzékeny lesz a legkisebb elutasításra is.

A bizalom szakmai segítséggel apró lépésekben felépíthető. A megtapasztalt élmények, a figyelem, az elfogadás segítik a korai hiedelmek átkeretezését. A kedvező változások erősítik az önbizalmat és megadják a hitet az egyénnek, hogy van esély szeretetkapcsolatot építeni, hogy ő maga is szerethető.

Fotó: Pixabay

Szeretetmegvonás

A gyermekkorban átélt szülői szeretetmegvonás, elhanyagolás vagy bántalmazás következtében a gyermek a fájdalom, kiszolgáltatottság, csalódottság érzését éli át. Gyermekként azt tapasztalja meg, hogy a lelki közelség fájdalmas. És mivel számára ez a minta, így ez az állapot tűnik természetesnek. Gyakran csak felnőttkorban ébred rá, hogy traumájáért nem ő a felelős, nem neki kell bűnhődnie.

Sok esetben ezek a családok kirakat-életet élnek, azaz kifelé nem tűnik fel a bántalmazó működésmód még a közelállóknak sem. Más esetben függő van a családban, ezért összezárnak ’az ő érdekében’, és kívülállók számára nem engednek betekintést a belső dinamikába, abba, hogy mi zajlik a zárt ajtók mögött.

Ezekben a családokban a gyermek próbál a szülő kedvében járni, lesi a gondolatát, átveszi feladatát, jól tanul, végzi a házimunkát és ezen felül próbál láthatatlan maradni, hogy ’ne legyen semmi gond’. Gyakran csak önmagára számíthat. Egyedül marad igazságtalanság érzetével, fájdalmával, magányával, megbüntetve. Eltanulja a tehetetlenséget, az önfeladást, belefásul a helyzetbe, és közben vágyakozik egy morzsányi szeretetre.

A szeret iránti igény mindannyiunkban bennünk van, a bántalmazott gyermek is szeretetet él meg szülője felé. És mivel sokáig nem tudja, hogy milyen a szeretet, így fogadja be az érzést, a maga fájdalmával együtt. Közben megtanulja, hogy bármit meg lehet tenni vele. Értéktelenség érzését a zsigereiben érzi, menekülni szeretne, de helyette elviseli a verést vagy a verbális bántást. Mindaddig, amíg az első adandó alkalommal belemenekül egy kapcsolatba. Mivel nem hiszi el magáról, hogy értékes, hogy jót érdemel, ezért alárendelődik, újra átéli a lelki kiszolgáltatottságot, sok esetben a verbális vagy fizikai bántalmazást.

Ezek a szülők jellemzően később, évek múlva sem vállalnak felelősséget tetteikért, nincs belátásuk, nem férnek hozzá az érzéseikhez. Zömében ők is bántalmazott gyermekek, akik hatalmaskodó magatartásukkal, korlátolt belátóképességükkel traumaismétlést élnek át.

A jelenlegi helyzetben még inkább kiszolgáltatottak a bántalmazásban élők, az otthoni munka, az online oktatás, a beszűkült élettér nem teszi lehetővé, hogy legalább napközben kiszakadjanak megterhelő környezetükből.Pedig minden erőszakos helyzetből van kiút. Sok veszteséggel, fájdalommal járó folyamat, de mindenkiben ott van az esély az újrakezdésre. Mindenkiben ott van az erő.

Fotó: Pixabay

A kapcsolatfüggőségről

Magas fokú szorongással jár, a személy folyamatos rettegést él át, rettegést az elhagyástól, az egyedül maradástól. Állapota kora gyermekkori hiányaiban gyökerezik, ezért a személy azt várja el a partnertől, amit gyerekként szüleitől nem kapott meg: kiemelt figyelmet, biztonságot, megerősítést. Csak így képes megélni saját maga fontosságát.

A kapcsolatfüggést nem is annyira a szeretet vagy szerelem érzése jellemzi – bár a személy így gondolja -, sokkal inkább a minden észszerűséget felülmúló görcsös ragaszkodás. Eközben saját magáról alkotott képét és cselekedeteit gyakran a másik fél szemüvegén keresztül értékeli. Fontossá válik számára a külvilág, de főként ragaszkodása tárgyának a véleménye. Saját tehetetlenségéért, csalódásáért a másik felet hibáztatja. Képtelen felismerni, hogy a gond az ő percepciójában van, annyira a másikra fókuszál, tőle vár el és őt hibáztatja. Infantilis kapcsolódási mód, gyermeki elvárásainak színtere.

A másikra haragszik azért is, amiért nem tud kilépni a számára energiarabló kapcsolatból, amiért alárendeltsége és érzelmi kiszolgáltatottsága megbénítja, nappalait és éjszakáit, egyéb kapcsolataihoz való viszonyulását leuralja. Lassan elveszíti a maradék kontrollt is saját lelkiállapota felett; rettegésében elborítja az indulat, de ekkor sem adja fel a reményt, hogy ebben a kiszolgáltatottságban átélje szerethetőségének látszatát.

Feszült lelkiállapotában attól retteg, hogy elveszítheti a másikat. Amikor szerelemféltése felett képtelen kontrollt gyakorolni, gondolatai örvényébe bekúszik a féltékenység. Egy pattanásig feszült érzelmi készenlét, mely során a leghalványabb vélt vagy valós jelre elindul önmaga felégetése.

A féltékenység-érzés hátterében önértékelési zavar áll, okát a szülővel, elsősorban az azonos nemű szülővel való elakadásban, a gyermekként átélt leértékelésben, elhanyagolásban érdemes keresni. Testvérrel kapcsolatban átélt rivalizálás szintén alapja lehet az énképzavarnak.

A partner ideig-órái képes benne elaltatni a gyanút, azonban ez egyre inkább szűkülő érzelmi élettér, amikor a józan ítélőképesség veszélybe kerül. Féltékenységében korlátozza partnere mozgásterét, szíve szerint magához láncolná. Ugyanazt a kiszolgáltatott érzelmi vergődést éli át, mint gyermekkorában, visszatér az ismerős mintázat. Képtelen elviselni, ha a szeretett személy máshoz is bizalmas, ha más is fontos számára. Azt éli meg, hogy alulmarad az összehasonlításban, a másik jobbnak bizonyul nála, elveszítheti az illúziót, azt, ’ami az övé’.

A partner számára sok esetben nem kielégítő ez az állapot, hiszen ő legritkább esetben vágyik az összeolvadásra. Sokkal inkább az imponál neki, ha mások is a kegyeit keresik, ebből tud töltekezni. Így a nagy önfeláldozásban elsorvadt másik egy idő után nem lesz már vonzó számára, ezért új energiaforrás felé néz.

A jelenség felismerése önmagában nem elegendő a gyógyuláshoz. Amennyiben önmagán vagy hozzátartozóján az alárendelődés, a szélsőséges érzelmek csapdájában való vergődés jeleit látja, kérjen szakmai segítséget. Biztonságos énhatárok kiépítésével, önmaga elfogadásával esélye lesz a személynek egy egyenrangú társkapcsolat kialakítására.

Fotó: Pixabay