A kapcsolatfüggőségről

Magas fokú szorongással jár, a személy folyamatos rettegést él át, rettegést az elhagyástól, az egyedül maradástól. Állapota kora gyermekkori hiányaiban gyökerezik, ezért a személy azt várja el a partnertől, amit gyerekként szüleitől nem kapott meg: kiemelt figyelmet, biztonságot, megerősítést. Csak így képes megélni saját maga fontosságát.

A kapcsolatfüggést nem is annyira a szeretet vagy szerelem érzése jellemzi – bár a személy így gondolja -, sokkal inkább a minden észszerűséget felülmúló görcsös ragaszkodás. Eközben saját magáról alkotott képét és cselekedeteit gyakran a másik fél szemüvegén keresztül értékeli. Fontossá válik számára a külvilág, de főként ragaszkodása tárgyának a véleménye. Saját tehetetlenségéért, csalódásáért a másik felet hibáztatja. Képtelen felismerni, hogy a gond az ő percepciójában van, annyira a másikra fókuszál, tőle vár el és őt hibáztatja. Infantilis kapcsolódási mód, gyermeki elvárásainak színtere.

A másikra haragszik azért is, amiért nem tud kilépni a számára energiarabló kapcsolatból, amiért alárendeltsége és érzelmi kiszolgáltatottsága megbénítja, nappalait és éjszakáit, egyéb kapcsolataihoz való viszonyulását leuralja. Lassan elveszíti a maradék kontrollt is saját lelkiállapota felett; rettegésében elborítja az indulat, de ekkor sem adja fel a reményt, hogy ebben a kiszolgáltatottságban átélje szerethetőségének látszatát.

Feszült lelkiállapotában attól retteg, hogy elveszítheti a másikat. Amikor szerelemféltése felett képtelen kontrollt gyakorolni, gondolatai örvényébe bekúszik a féltékenység. Egy pattanásig feszült érzelmi készenlét, mely során a leghalványabb vélt vagy valós jelre elindul önmaga felégetése.

A féltékenység-érzés hátterében önértékelési zavar áll, okát a szülővel, elsősorban az azonos nemű szülővel való elakadásban, a gyermekként átélt leértékelésben, elhanyagolásban érdemes keresni. Testvérrel kapcsolatban átélt rivalizálás szintén alapja lehet az énképzavarnak.

A partner ideig-órái képes benne elaltatni a gyanút, azonban ez egyre inkább szűkülő érzelmi élettér, amikor a józan ítélőképesség veszélybe kerül. Féltékenységében korlátozza partnere mozgásterét, szíve szerint magához láncolná. Ugyanazt a kiszolgáltatott érzelmi vergődést éli át, mint gyermekkorában, visszatér az ismerős mintázat. Képtelen elviselni, ha a szeretett személy máshoz is bizalmas, ha más is fontos számára. Azt éli meg, hogy alulmarad az összehasonlításban, a másik jobbnak bizonyul nála, elveszítheti az illúziót, azt, ’ami az övé’.

A partner számára sok esetben nem kielégítő ez az állapot, hiszen ő legritkább esetben vágyik az összeolvadásra. Sokkal inkább az imponál neki, ha mások is a kegyeit keresik, ebből tud töltekezni. Így a nagy önfeláldozásban elsorvadt másik egy idő után nem lesz már vonzó számára, ezért új energiaforrás felé néz.

A jelenség felismerése önmagában nem elegendő a gyógyuláshoz. Amennyiben önmagán vagy hozzátartozóján az alárendelődés, a szélsőséges érzelmek csapdájában való vergődés jeleit látja, kérjen szakmai segítséget. Biztonságos énhatárok kiépítésével, önmaga elfogadásával esélye lesz a személynek egy egyenrangú társkapcsolat kialakítására.

Fotó: Pixabay

Álboldogság a társfüggőség csapdájában

’Olyan, mintha mindig is ismertük volna egymást’, ’Tudom, mit érez, hiszen ugyanazt érezzük’, ’Tudom, mire van szüksége, majd én megmentem’. Ezeket a mondatokat hallva jó eséllyel olyan személlyel van dolgunk, akinek életében a boldogságérzés a fájdalommal társul. Ő a társfüggő, aki a végletekig képes kitartani egy olyan kapcsolatban, ahol megtapasztalja kiszolgáltatottságát, a fent és lent érzésvilág váltakozását, majd előbb-utóbb a megsemmisülést.

Sokáig nem egyértelmű a személy számára, hogy miben van, hiszen a társadalmi közeg, a média azt tükrözi vissza, hogy a szerelem fájdalmas, a szenvedély felemel és utána jön a zuhanás. Nem veszi észre, mert számára ismerős az érzelmi kiszolgáltatottság, a szeretetért való kuncsorgás, a fent és lent érzése, a figyelemért való harc, az elfogadásért való küzdelem. Ami karnyújtásnyira van, de sosem elérhető. Az epekedő gyermek szeretetvágya.

A gyermekkori negatív élmények, az érzelmi elhanyagolás, a szigorú és rugalmatlan családi szabályok, a fizikai vagy a verbális bántalmazás a társfüggőség táptalaja, ahol a másiktól való érzelmi függés identitássá alakul. A gyermek, akinek nem adatott meg, hogy megtapasztalja szülei bizalmát, a feltétlen szeretetet, az elfogadást, alacsony önértékelése következtében képtelen lesz az egyenrangú társkapcsolat kialakítására. Fájdalma fogja űzni boldogságkeresése során, hogy megtalálja másik felét, hogy sorsközösséget vállalhasson vele és vég nélkül ismételhesse fájdalmas kapcsolati mintázatait, minden pillanatban arra vágyva, hogy végre szeressék.

Csakhogy a másik fél ugyancsak saját igényeinek, hatalmas hiányérzetének kielégítésére tör, és gyakran képtelen a szeretetre. Az elérhetetlenség látszatával csábítja be partnerét, akitől elvárja az érzelmi támogatást. Számára addig érdekes a kapcsolat, amíg irányítja a másikat. Működésük mozgatórugója a traumás kötés.

Ha a személy azt tapasztalta meg gyermekként, hogy a felnőtt kapcsolat egyenlőtlen, egyik fél elviseli a másik fizikai vagy verbális attrocitásait, akkor számára az alá-fölérendeltség, a kiszolgáltatottság, a függés lesz az ismerős alapállapot. Azt gondolja, hogy meg kell küzdeni a szeretetért, hogy ez nem jár alanyi jogon. Ennek következtében alulértékeli önmagát, alárendelődik. Marad a mardosó lelki kielégületlenség, a megfelelni akarás, a másiktól való elszakadás képtelensége. És mivel gyakran hibáztatták gyerekkorában, erős a bűntudata; és bizonytalanságából fakadóan erőteljes a kontrolligénye. Nem ritkán kiszolgáltatottsága csúcspontján szélsőséges mértéket ölthet féltékenysége. Erre sok esetben a partner ad is okot, ez erősíti a dinamikát.

Egy ilyen kapcsolatban pusztán látszat a lelki közelség, ábránd az egyenrangúság és a kedvesség manipuláció.A társfüggőség fájdalmas társasjáték. Magányos lelkek találkozása. A belső gyermek szomorúsága.

Fotó: Pixabay

Csend

Minden nap egy új lehetőség. Minden lehetőség egy újabb esély önmagunk számára. Egyik legnagyobb kihívás az életben, hogy ráébredjünk vágyainkra, lelkünk legmélyén lévő igényeinkre. Ha képesek vagyunk levetkőzni mohóságunkat, félelmeinket, illúzióinkat; ha elengedjük megfeleléskényszerünket, visszatalálhatunk önmagunkhoz.

A befelé figyelés elcsendesít, nyugalmat ad, segít tisztán látni. Bármi megtörténhet, ha bízunk megérzéseinkben, ha hiszünk önmagunkban. Ha meghalljuk a belső hangunkat. Ha képesek vagyunk késleltetni és befelé figyelni.

A tudatos belső jelenlét maga a szabadság. A befelé figyelés ünnep.

Fotó: Pixabay

Milyen érzés?

Sokan a racionalitás síkján élik hétköznapjaikat. Történésekben és cselekedetekben mérik elégedettségüket, elvesznek a felszín tükröződésében. Arra a kérdésre, hogy milyen érzés egy számukra fontos személy közelsége, sokan azt válaszolják, hogy jó. És legtöbben ezzel szívük szerint le is zárnák a beszélgetést. Ha elkezdjük feltárni, hogyan élik meg a kliensek érzéseiket, kiderül, mennyire nehéz számukra ezekről beszélni. Hiányzik az érzésekről való beszélés kultúrája.

Nem beszélni az érzésekről a védekezés egyik formája: azt gondolják, így nem sérülnek, így elkerülhető a fájdalom, nem kell szembenézni esendőségükkel. Nem kell újraélniük a félelmet, hogy esetleg elhagyják őket vagy azt, hogy nem kapnak valódi figyelmet. Amikor elzárjuk az érzéseinkhez vezető utat, akkor nem csak negatív érzéseinket távolítjuk el magunktól. Aki számára a szenvedés az alapállapot, nem lesz képes a boldogság befogadására. Bizalmatlan lesz és hitetlen, attól fog félni, hogy visszaélnek feltárulkozásával, és mint oly sokszor, újra csalódni fog. Tulajdonképpen maga konstruálja önmaga számára azokat az élethelyzeteket, amelyekben végül beteljesül félelme és visszaigazolódik elmélete, hogy megnyílni a másik felé veszélyes. Elhiszi magáról, hogy ő nem érdemli meg a szeretetet.

Mindennek hátterében gyermekkori sérülések állnak: meg nem értés, az elfogadás hiánya, érzelmi vagy szükségleti elhanyagolás, megszégyenülés. Ezekben a családokban a szülők keveset beszéltek önmagukról, nem lehetett tudni, a családtagok hogyan érzik magukat.

Ha elhisszük, hogy nem kell félnünk érzéseinktől, ha megtapasztaljuk, hogy kibírjuk azokat, hatalmas lépést teszünk önmagunk elfogadása felé. Nem az a jó család, ahol úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. Szülőként azzal tudunk legtöbbet adni gyermekünknek, ha tudunk közösen sírni és nevetni, ha szabad dühösnek és szomorúnak is lenni és nyitottak vagyunk a gyermek lelki rezdüléseire. Merjünk beszélni érzéseinkről, adjuk át magunkat ezeknek, kapcsolódjuk a másikhoz. A feltétlen bizalom mellett a gyermek számára ez a legjobb útravaló.

Fotó: Pexels

Lelki kapcsolatok

Mindannyiunk életében vízválasztó a pillanat, amikor megszületik bennünk az igény a minőségi kapcsolatépítésre. Amikor nem az hajt, hogy a másiknak megfeleljünk, hogy ennek kedve szerint cselekedjünk, elvárásainak eleget tegyünk, a kapcsolat vélt hozadéka reményében alárendelődjünk.

Meghatározó élmény megtapasztalni, ha a magunk örömére nyitunk a másik felé, remélve a kölcsönös viszonyulást. Amikor megengedjük önmagunknak, hogy esetlenségünkkel, hibáinkkal együtt vállaljuk magunkat a másik előtt. Amikor nem kell alakoskodnunk, fárasztó játszmákat végigfuttatnunk, minden energiánkat egy látszatkapcsolat fenntartására fordítanunk. Amikor elég, ha ott van körülöttünk az a néhány ember, akiknek épp elég jók vagyunk.

Egy ilyen kapcsolat hozadéka a végtelen szabadság-érzés, a tiszta kommunikáció és a nyílt érzelemáramlás. Bátorság kell hozzá és lelki közelség. Hit abban, hogy a szeretetre és bizalomra való képesség bennünk van, erre vonatkozó szükségeltünket nem kell aprópénzre váltanunk, alárendelődésünkkel a vágyott szeretetet megvásárolnunk. Ez a hit adja a teljesség átélését, önmagunk méltó felvállalását, a lélek szabadságát.

Fotó: Foter

A terápia szerepe a válás során

Amikor megromlik egy kapcsolat és a felek ezt felismerik, számos kérdés merül fel bennük. Vajon jól érzékelik-e a helyzetet? Helyre lehet-e hozni még a kapcsolatot? Érdemes-e? Hogyan legyen tovább? Mi mindennel jár a változás és hogyan lehet egyéni és kapcsolati szinten ezzel megküzdeni? Bár a problémák megbeszélése sok esetben megoldást jelent, ilyenkor nem mindig találják meg a felek a megfelelő szavakat, főleg, ha megtörtént a lelki eltávolodás, a bizalomvesztés.

Ritkán alakul úgy, hogy a pár mindkét tagja teljes egyetértésben dönt egy olyan jövő mellett, melyben nem élnek együtt. A legtöbb párkapcsolat esetében az egyik fél még küzdene a házasság megmentéséért, míg a másik már elhatározta, hogy véget vet a kapcsolatnak. Ilyen esetekben elkerülhetetlen a vádaskodás, a hibáztatás, a fájdalom, az önmarcangolás.

A válásterápia segítséget nyújthat a tisztánlátásban, a működési mintázatok megértésében, az ok-okozati összefüggések és indítékok feltárásában, az átélt érzések elfogadásában. Eközben az egyén a terapeutától érkező visszajelzések tükrében láthatja önmagát, megértheti a másik fél indítékait és ráérezhet saját szükségleteire. A terápiás helyzetben lehetősége van a két félnek megtapasztalni, hogy el lehet méltósággal engedni egymást, megőrizve a kapcsolat pozitív hozadékát. Ezáltal kevésbé sérül a felek önértékelése és a helyzetükre való rálátásból szerzett tapasztalatok amellett, hogy segítik a megértést a miértekre adott válaszok keresése során, megadják a lehetőséget, hogy a jövőbeni párválasztáskor aktuális kudarcos tapasztalataikat építő jelleggel alkalmazzák. Felismerhetik, hogy a válás által okozott változás esély lehet a személyes fejlődésre, az újrakezdésre.

Foto: Pexels

Amire a kamasznak leginkább szüksége van

Lelke mélyén minden szülő arra törekszik, hogy a legjobbat nyújtsa gyermekének. Azonban gyakran tapasztalom, hogy szülők attól a szándéktól vezérelve, hogy megóvják és támogassák a gyermeket, nem adják meg neki a lehetőséget, hogy próbálgassa kompetenciájának határait és megtapasztalja viselkedése következményeit. Átvállalják helyette a feladatok elvégzését, bepakolják a táskáját, jobban aggódnak a jegyeiért, mint a gyermek maga, rendben tartják a dolgait. Így a gyermek nem élheti át, hogy az adódó problémákat ő maga is képes megoldani.

Ehelyett egy idő után azt érzi, hogy a szülő nem bízik meg benne, nem tartja őt képesnek saját dolgai kézben tartására. Ekkor jobb esetben lázad és szembeszáll a szülővel, kevésbé szerencsés helyzetben alárendelődik és elhiszi, hogy alkalmatlan az önálló életvezetésre. A szülő a gyermekben lezajló folyamatot nem érzékeli. Amikor a terápia gondolata felmerül benne, gyakran ott tartanak, hogy az akkor már kamasz gyermek teljesen elfordult tőle, bezárkózik a szobájába és a szülő minden kétségbeesett közeledésére elkerülő magatartást mutat. A szülő ilyenkor tehetetlen, hiszen nem érti a helyzetet, nem érti, ő maga mit vétett. Legritkább esetben jut eszébe a miértekre adott válaszok kutatása során önmagába nézni. Úgy véli, ő mindent megadott gyermekének, szándéka szerint sokkal többet, mint amennyi neki jutott gyermekként osztályrészül. Tehetetlen önmarcangolásában hajlamos gyermeke szeszélyeinek alárendelődni. Elveszíti a kontrollt a helyzet felett és az ebből fakadó feszültség a családi élet állandó vitaforrásává válik, és nemcsak a szülő-gyermek kapcsolatot aknázza alá, hanem a házastársi viszonyt is nagymértékben megtépázza.

Ezekben a családokban jellemzően a gyermek és a vele kapcsolatos kérdések az alaptéma. A párkapcsolat kiürül, a központi motívum a gyermeknevelés, vagyis a szülőpár életét a gyermek irányítja. Ő van a fókuszban, a szülők pedig saját szükségleteiket feladva körbe-körbe járják a kérdést, eredmény nélkül. Egy idő után bekúszik gondolataik közé, hogy nem elég jó szülők, mely érzés a reménytelenség partjára sodorja őket. Nem ritkán a szülő kiszolgáltatott helyzetében, bizalmatlansága és aggódása csúcsán arra vetemedik, hogy nyomoz a gyermek után, elolvassa üzeneteit, ellenőrzi a barátokkal folytatott beszélgetéseit, beleolvas naplójába, kutat a táskájában. Ha erre a kamasz rájön, megtörténik a teljes eltávolodás és bezárás a szülő felé. Amennyiben a szülő nem tér jobb belátásra, gyermekéből egy félelemmel és szorongással teli felnőtt válik, a szülőhöz hasonló alacsony önbizalommal.

Ne féljen szakmai segítséget kérni, ha ilyen helyzetbe kerül, mert a bizalom apró lépésekkel visszaépíthető. Szülőként őszintének, elfogadónak, elérhetőnek, következetesnek kell lennünk. Meg kell tanulnunk bízni gyermekünkben. Ebből tud önértékelése táplálkozni, ebből meríti az erőt és a lendületet a hétköznapi akadályok megugrásához. A bizalom adja neki a szárnyakat.

Foto: Pixabay

A plátói szerelem és ami mögötte van

Belehabarodni a viszonzatlan szerelem érzésébe fájdalmas. Megélni a kiszolgáltatottságot, a sebezhetőséget megsemmisítő. Saját bejáratú fantáziavilágba zárni magunkat, ahol az illúziók és a vágyak a díszletek, ahová a valóságnak nincs belépőkártyája, ép ésszel elviselhetetlen.

Mindannyiunkban él egy kép a tökéletes másikról. Van, hogy olyannyira dédelgetjük ezt az illúziót, melyet vágyaink festettek, hogy nem látjuk az árnyalatokat. Amikor az illúzió szebb, mint a valóság. Amikor bele lehet halni az elérhetetlenbe.
Elmerülni az idealizált másik által generált hamis boldogságban kockázatos. Pedig az önbecsülésében sérült lélek akár évekig lehet viszonzatlanul szerelmes. Azzal, hogy szerelmét egy elérhetetlen partnerre vetíti, elkerülő viselkedést mutat, nem engedi meg a viszonzás lehetőségét, odafordítja libidóját, ahonnan nem várhat visszacsatolást. Ő a kapcsolatkerülő.

A plátói szerelem számára az ismerős biztonságos talaj, kora gyermekkori társkapcsolati sérüléseinek és önmaga alulértékelésének táptalaja, ahol fájó hiányait legmélyebb vágyai ruhájába öltözteti. Az érzelmileg kiszolgáltatott vagy elhanyagolt gyermek sóvárgása, aki a leterhelt, elfoglalt, fásult szülő mellett nem kapta meg azt a figyelmet, szeretetet, melyre vágyott. Ez a minta interiorizálódott, felnőttként ez kapcsolódási mozgatórugója. Beteljesületlen szerelmei által újraéli gyermekkora fájdalmát, azt, hogy nem elég jó, nem elég méltó. Idealizálás és düh váltakozik, ez biztosítja a dinamikát.
Számára még mindig kisebb sérülés a reménytelenséget megtapasztalni, mint az érzelmi elutasítást kockáztatni. Ilyen értelemben a plátói szerelem egy alternatíva az önbecsapásra, melyben az általa létrehozott és kontrollált fantáziavilág nagyobb biztonságot nyújt, mint a valóság. Az egyetlen létező kapaszkodó.

Ennek azonban nem kell így maradnia. A terápia segítséget nyújthat az egyénnek abban, hogy önmaga szerethetőségét elfogadja és a bizalom átélésével megtapasztalja, hogy van kiút. Hogy nem kell belehalni a vágyódásba. Ha képes lesz megélni a bizalmat egy szeretetkapcsolatban, ha megtapasztalja az elfogadást, újraértelmezheti az emberi viszonyokat és esélye lesz valós kapcsolatot kialakítani. Esélye lesz megélni a hétköznapi boldogságot.

Fotó: Pixabay

Újévi fogadalom helyett

Belső késztetés vagy társadalmi hóbort? Sokan fogadkoznak év elején, hogy több időt töltenek a családdal, lefogynak, változtatnak egy korábbi szokáson, ezt vagy amazt csinálnak. Kutatások azonban bizonyítják, hogy az emberek közel háromnegyede képtelen betartani újévi fogadalmait. Gyakran hosszú a vágyak listája, nem ritkán túl nagy léptékűek a célok, hiányzik a priorizálás. A hétköznapi mókuskerékben aztán az egyén önuralmának és összpontosító képességének csupán elenyésző részét áldozza a cél érdekében. Mert mindig lesz valami fontosabb, ami elviszi az energiát: a megfeleléskényszer, a maximalizmus, a kontrolligény vagy a hétköznapi anyagi nehézségek, a másik önmagunk elé helyezése és igényeinek figyelembe vétele. Miközben az én-érdek hátra sorolódik.

Legtöbben azzal sincsenek tisztában, hogyan kezdjenek hozzá a változáshoz, nem vizionálják az utat, nem keresik magukban a belső fogódzókat. Nem bíznak magukban. A kudarc frusztrációt, beletörődést, lemondást szül, elveszi a lendületet, megtöri a hitet. Csökkenti az önértékelést.

Újévi fogadalom helyett vegyük szemügyre lelki értékeinket, tulajdonságainkat, melyekre büszkék vagyunk. Keressük meg magunkban a gyermeki lelkesedést, értsük meg, mi táplálja. Figyeljük meg esendőségünket, hiú ábrándjainkat és hibáink sorát. Fogadjuk el ezekkel együtt önmagunkat. Érezzük meg szerethetőségünket. Mert ez minden változás alapja, ebben az elfogadásban tud kibontakozni a lélek.

Fotó: Pexels

Lelki számvetés

Az igazság pillanata. Amikor levesszük a hétköznapi álarcot és tükörbe nézünk. Év végi lelki rituálé.

Sokan sokféleképp végzünk számvetést. Van, aki átgondolja, mire büszke, mit ért el az év során, miben fejlődött. Valakinél a hódítás sikere lehet a mérce vagy az élvezetek hajszolása. Másnál a különféle elvárások túlszárnyalása. Vagy a spontán cselekedetek: emberi helytállás, baráti segítő jobb, egy őszinte visszajelzés egy beszélgetés során.

Ahogy rápillantunk tükörképünkre és megfigyeljük arcvonásainkat, milyen érzéssel találkozunk? Milyennek látjuk önmagunkat a számvetés pillanatában? Mi rajzolódik ki arcunkra és mit érez közben a lélek?
Hogy érzi, mennyire tudtunk a hétköznapok során önmagunk lenni, önmagunk lelki egészségét képviselve élni? Mennyire voltunk önzetlenek, támogatók, a másik fájdalmára rezonálók? Mennyire tudtunk a saját lelki békénk érdekében a másiknak megbocsátani? Mennyire tudtuk önmagunkat a tenyerünkön hordani? Mennyire voltunk boldogok? Honnan vártuk a boldogságot: egy kapcsolattól, a másiktól, a szerencsétől? Vagy belső elégedettségünktől? És sikerült rátalálnunk?

Ne hibáztassuk önmagunkat, ha elégedetlenek lennénk. Fogadjuk el, hogy amit tettünk, a legjobb szándékunk és aktuális önismeretünk szerint tettük. Vállaljunk felelősséget saját cselekedeteinkért, saját életünkért. Törődjünk magunkkal, hiszen ugyanolyan fontosak vagyunk, mint bárki más e világon. Ne helyezzünk másokat önmagunk elé.

Engedjük el a megfeleléskényszert, a másik kedve szerint cselekedve nem leszünk jobban szerethetők. Helyette tanuljuk meg fogadni a lelki közeledést, amikor érkezik, és ne onnan várjuk a szeretetet, ahonnan nem tud jönni.

Ne próbáljunk másokat megmenteni vagy megváltoztatni. Értsük meg, milyen nyereség után sóvárgunk a másikkal való kapcsolatból, majd találjuk meg önmagunkban ezt az erőforrást. Engedjük el az ártó kapcsolatokat. Közben őrizzük meg ezekből a szép emléket, a későbbiekben ehhez, mint erőforráshoz bármikor visszanyúlhatunk.

Vegyük számba csalódásainkat, sérelmeinket, tegyünk kísérletet arra, hogy megértsük, mit akartak tanítani nekünk. Majd figyeljük, ahogyan a fájdalmat, ha már magunkban átdolgoztuk, mint a levedlett kígyóbőrt, hátrahagyjuk.
Találjuk meg magunkban a lelki békét, hogy a tükör előtt állva megpillanthassuk a lélek könnyűségét.

Fotó: Pexels