Otthon

Otthon az, ahol leplezetlenül vállalhatjuk önmagunkat. Ahol nem kell szerepet játszanunk. Ahová öröm megérkezni és ahol le lehet tenni a terheket.


A karácsonyi készülődés során otthonunk ünneplőbe öltöztetése is fókuszba kerül. A fények és a megannyi karácsonyi kiegészítő varázslatos hangulatot hozhat életünkbe. Ilyenkor néhány napig, hétig ismét gyerekek lehetünk, hihetünk a csodában, mely az ünnepi készülődés során észrevétlenül megérkezik az arra nyitott lélekhez.

A lakás fizikai jellemzőiben leképeződik lakói személyisége, lelkiállapota, életútja és identitása. Tárgyi környezetünk megjelenése jelzi lelki elakadásainkat is. Az, hogy pedáns rend, laza kuszaság, netán káosz uralkodik a lakásban, sokat elárul lakójáról. Míg a rendmánia mögött szorongó személyiségre bukkanunk, aki a maga körüli tér rendezésében véli felfedezni a kapaszkodót, addig a bohém lélek élvezi a körülötte uralkodó káoszt, ez adja meg számára a hétköznapok természetes lazaságát.

A tér fölötti kontroll manifesztálódása sokat mesél az otthon lakójáról. Megmutatja mennyire főszereplője saját életének, mennyire ad szabad teret maga mellett a másiknak. Beszédes, melyik szegletében tartózkodik szívesen a lakásnak, van-e ’saját sarka’, hol van módja elmélkedni, kikapcsolódni. Érdekes szemügyre venni, milyen tárgyakat tart fontosnak a lakója kihelyezni. Ahogyan engedjük megjelenni személyes tárgyainkat lakóterünkben, úgy kerülünk egyre közelebb önmagunkhoz. Ilyenkor nem maga a tárgy fontos, hanem amit képvisel számunkra: a diákéveinket, az első szerelmet, egy szeretett rokon vagy az egykori legjobb barátság emlékét. Így válnak a bennünket körülvevő tárgyaink megélt múltunk emberi kapcsolatainak hordozóivá.
A közelgő ünnep jó alkalom a rendrakásra, az emlékek leporolására, idejétmúlt sérelmeink szelektálására. Érdemes megfigyelni, a lakás mely pontján uralkodik makulátlan rend és hol van rendetlenség. Rendrakás közben figyeljük meg magunkat. Melyik helyiséget takarítjuk örömmel, melyik rendbetétele okoz nehézséget? A konyha a családi kapcsolatok tere, a nappali a szociális élet, a külvilággal kapcsolatos viszonyunk leképeződése. A hálószoba az intimitás helyszíne, míg a fürdőszoba a testképünk ill. énképünk megjelenésének platformja. Így ha valakinek a hálószobában esik nehezére rendet rakni vagy itt nem találja a tárgyak helyét, érdemes elgondolkodnia, vajon milyen az intimitáshoz való viszonya, milyen párkapcsolati elakadások nehezítik az életét.

Otthonunk a lélek tükre. Jó néha elidőzni ezzel a képmással, nézegetni, mit üzen vissza. Otthonunkat a maga természetességében feltárni a másik előtt a bizalom mesterfoka.

Foto: Pexels

Ajándékozás

Ajándékot kapni öröm. Ajándékozni izgalom. Az ajándékozás ősi szokás, mely erősíti a családi és a baráti kötelékeket. Ugyanakkor az ajándék a másikhoz való érzelmi viszonyulásunkat is kifejezi.

Karácsony közeledtével sokunknak okoz fejtörést a megfelelő ajándék kiválasztása, mert ki ne szeretné szeretteit megörvendeztetni, arcukon az öröm és a meglepetés jeleit felfedezni.
Egy jó ajándék kiválasztásához empátiára, odafigyelésre van szükség, hiszen sok kis apró részletből, beszélgetésből fog összeállni, hogy mivel tudjuk a másikat meglepni. Időt és odafigyelést igényel, hogy a kiválasztott ajándék illeszkedjen a megajándékozott lelkivilágához, életviteléhez.
Egyre gyakoribb a tudatos ajándékozás, ilyenkor előnyt évez a tárgyi ajándékkal szemben az élmény, és beépülni látszik a köztudatba, hogy az élmény átélése nagyobb boldogságot tud kiváltani, mint egy tárgy megszerzése. Mindemellett a közös élmény mélyíti a kapcsolatot, növeli az érzelmi köteléket. Utóbbira kifejezetten szükségünk van napjainkban, amikor felnőtt reprezentatív mintán végzett kutatás eredményei szerint a megkérdezettek közel fele arról számol be, hogy egy év távlatában időhiány miatt számottevően csökken a baráti kapcsolataik intenzitása.
Szeretjük a meglepetést, de még jobban szeretjük, ha éppen azzal lepnek meg, amire vágyunk. Emellett az ajándék legyen személyre szóló, és nem baj, ha tükrözi az ajándékozó személyiségét. Az ajándék szimbolikus, megmutatja, milyennek látjuk a másikat.
Sokan aggódnak amiatt, vajon elég értékes-e az ajándék, amit adnak. A megajándékozott ugyanakkor mindössze sokadik szempontként mérlegeli az árat, ennél lényegesebb számára akár az ajándék szimbolikája vagy ennek praktikussága.
Az ajándék értékével a kapcsolat egyensúlyát is kifejezzük. Az aránytalanul nagy ajándék lekötelezi a másikat, kapcsolati dominanciára utal még akkor is, ha az ajándékozó nem vár hasonló viszonzást.
A gyerekek ajándékozása kapcsán is érdemes odafigyelni az élményszerűségre. Törekedjünk arra, hogy ne vigyük túlzásba az ajándékozást, mert az ajándékkal való elhalmozás egyenesen arányos az örömre való képtelenség növekedésével, ugyanakkor hosszú távon káros viselkedésminták kialakítását eredményezi, pl. birtoklási vágyat ébreszt. Ilyen esetben nem magára a tárgyra van szüksége a gyermeknek, hanem arra, hogy eldicsekedhessen vele barátainál. Drága ajándékkal a szülő sok esetben az együtt töltött idő hiányát próbálja kompenzálni és nem veszi figyelembe, hogy az így visszaszerzett jó érzése gyermeke boldogságának kárára történik.

Fordítsunk gondot az ajándék kiválasztására, csomagolására és legalább ennyire az átadás pillanatára. Mert a jó ajándék az, amit szívből adunk.

Fotó: Pexels

Miért félünk attól, hogy meghúzzuk a határainkat?

Leggyakrabban attól félünk, hogy csalódást okozunk másoknak, körülményesnek vagy önzőnek gondolnak minket, vagy tönkretesszük ezzel a kapcsolatot.

Lesújtó szülői elvárás, hogy a gyerek viselkedjen társadalmilag konform módon, legyen ’jó kislány’ vagy ’bátor kisfiú’, legyen elég kedves, önzetlen ahhoz, hogy elnyerje a szülői szeretetet. Ezért úgy érezzük, hogy másokat boldoggá kell tennünk, mások kedvében kell járnunk. Eszerint működve kompromittáljuk határaink tartását, mások igényét a sajátunk elé helyezzük. Azt üzenjük a másiknak, hogy az ő igényei a mienknél fontosabbak és megadjuk neki a lehetőséget, hogy átlépje határainkat. Szándékunk szerint nem ezt szeretnénk közvetíteni. Azt szeretnénk, hogy értékeljenek bennünket, ráérezzenek igényeinkre és tisztelettel bánjanak velünk. Ezért kell meghúznunk a határainkat.

Hogyan tegyük ezt?

1. Fókuszáljunk érzelmeinkre és szükségleteinkre! A határok meghúzásának alapfeltétele, hogy ezt igényeink és elvárásaink alapján tegyük.

2. Legyünk egyértelműek! Fogalmazzuk meg egyértelműen, hogyan szeretnénk, hogy bánjanak velünk.

3. Legyünk lényegre törőek! Fogalmazzunk tisztán, ez segíti a környezetünket, hogy mire figyeljen, ha kapcsolódni szeretne hozzánk.

4. Használjunk semleges hangnemet! A hangnem, a stílus fontosabb lehet, mint a szóhasználat. Kerüljük a dühöt, szarkazmust – ezek a környezetet védekezésre késztetik.

5. Válasszuk meg a megfelelő időpontot a közlésre! Találjunk egy nyugodt, megfelelő pillanatot erre, amikor nem tereli el semmi a figyelmet. Nem jó sokat várni határaink meghúzásával, ha ennek szükségét látjuk.

6. Vegyük figyelembe a másik személy igényeit! Legyünk nyitottak kompromisszumra is egy olyan személy esetében, aki fontos számunkra.

Határaink meghúzása vélhetően haragot fog kiváltani az érintettekből. A haraggal szembenézni kellemetlen, ezért próbáljuk elkerülni. Az alábbi kérdések segítenek szembenézni az érzéssel és megérteni ránk gyakorolt hatását:

Volt lehetőséged gyerekként haragudni? Mi történt, ha mérges voltál?

Bántott a környezeted, amikor haragudtál?

Mi a különbség számodra a harag és az erőszak között?

A harag számodra kontrollvesztést jelent?

Ha haragszol, azt jelenti, hogy rossz ember vagy?

A határtartás belső megnyugvást hoz. A határ a lélek védelme.

Fotó: Pexels

Határok

Hogy személyes határaink, melyek védelmet nyújtanak a külvilág felé, mennyire rugalmasak, elmosódottak vagy átjárhatatlanok, már a korai gyerekkorban kialakul és ezt egyfajta lenyomatként tároljuk magunkban. A különböző élethelyzetekben ezek a mintázatok ismétlődnek és befolyásolják viselkedésünket, alakítják kapcsolatainkat.Ha a családon belül a határok túlságosan átjárhatóak, akkor a gyerek nem tanulja meg, hol van a partvonal, ameddig el lehet menni, hogy a saját belső érzelmi érdekei még ne sérüljenek.

Határaink megmutatják, mit várunk el, mások hogyan bánjanak velünk, mi fogadható el számunkra, és mi nem. Nem számít önzőségnek ezt kommunikálni és számottevően megkönnyíti a saját életünket. Határtartással elkerülhetjük, hogy bántsanak vagy hasznot húzzanak a velünk való kapcsolatból, legyen az szülői, baráti, házastársi vagy munkahelyi kapcsolat. Határok hiányában feszültek, frusztráltak leszünk, ilyenkor nem tudjuk kifejezni valós igényeinket. Azzal, hogy meghúzzuk a határainkat, merjük szeretni önmagunkat, még akkor is, ha ezzel másoknak csalódást okozunk.

Sokan nőnek fel úgy, hogy nem látnak megfelelő szülői mintát határaik tartására, mert átjárható vagy éppen túlzottan merev határokkal találkoznak. A mindent megengedő szülő, aki jellemzően a saját bizonytalanságát palástolja, vagy a túl szigorú, aki nehezen birkózik meg a benne levő feszültséggel, nem teszi lehetővé a gyerek számára, hogy ez egy egészséges határtartási mintázatot interiorizáljon.

Ezen helyzetek vesztese és elszenvedője a gyerek, aki nem felelős szülei viselkedéséért, azonban azért igen, hogy felnőttként mihez kezd gyerekkorának negatív mintáival, hogyan tudja ezeket átírni és hogyan tud önmagáért és családjáért felelősséget vállalni.Ugyanakkor, ha úgy növünk fel, hogy érzelmi szükségleteink többé-kevésbé kielégülnek, figyelnek ránk, biztonságban érezzük magunkat, kialakul egy egészséges érzék a megfelelő határtartásra.

Mindannyian lépünk át határokat. Mindannyian hibázunk, de ezt felismerve legyünk képesek szembenézni önmagunkkal és tudjunk reflektálni a helyzetre saját érdekeinket képviselve. Törekedjünk arra, hogy a ’mi’ mellett megjelenjen az ’én’ és a ’te’ is, hogy közösen megélve a hétköznapokat, saját nézőpontok mentén tudjuk értékelni ezeket.

Fotó: Pexels

Barátság

Barát az, akit beengedsz az életedbe. Aki mellett bele tudsz feledkezni az időbe. Akinek az elkezdett mondatát befejezed. Amit amúgy ki sem kell mondani, hiszen tudod, hogy tudja, mire gondolsz. Barát az, akit ősidők óta ismersz, vagy éppen nem. Valaki, akit már amikor megismertél tudtad, hogy ő az. Barát az, akivel önmagad lehetsz, és magad sem tudod, hogyan oldódik fel közben a tér és az idő.

Számtalan definíciója létezik az igaz barátságnak, ám még mielőtt bármelyik alapján mérlegelnél, érdemes a lelkedre hallgatnod. 2018-ban egy kaliforniai idegtudományi kutatócsoport közel 300 fős egyetemista mintán kimutatta, hogy videofilm nézése közben a barátok agya nagyon hasonlóan működik (ugyanazok a részek ragadták meg a figyelmüket és ezek közel ugyanazt az agyi aktivitást mutatták). Azonban a puszta numerikusság képtelen volt magyarázatot adni az összefüggés irányára. Ennek alapján nem bizonyítható, hogy azért figyeltek ugyanarra a diákok, mert barátok, vagy azért barátok, mert egy jelenetre figyeltek fel.

A kérdésre a választ önmagadban érdemes keresni, megtalálva azokat a szempontokat, melyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a barátság definíciójának lelki képlete körvonalazódjon. A barátság egyik legfontosabb mércéje, az őszinte érdeklődés irányodba. Mennyire figyel arra, amit mesélsz, legközelebb visszatér-e rá? Vagy ha megosztasz vele egy titkot, megőrzi-e? Ritka jó barát, aki a jóakaratát mutatja meg feléd, aki a sikereidben is társad. Ugyanakkor az igaz barát tapintatos, nem firtatja titkodat, ha nem kívánod megosztani vele. Megnyugtató, ha nem a kíváncsisága erősebb, hanem a támogató jelenléte.

Egy őszinte barátságért cserébe el kell tudnod fogadni a másik részéről az igazságot, még akkor is, ha ez fájó. Mert a jó barát tükröt tart, így tudsz vele együtt fejlődni. Egyszerre lelki társad és tanítód, akivel közösen haladva az ösvényen megtapasztalhatod a kapcsolódás erejét, a csatlakozás mélységét, a kapcsolati fejlődés dinamikáját, az energiaáramlást.

Fotó: Pexels

A bennünk élő gyermek

Egy kisgyermek őszinte csodálkozással nyit a világra, észreveszi a hétköznapok apró örömeit és feltétel nélkül tud szeretni. Felnőttként ő lehet a vidám gyermeki énünk, akit nem nehéz rávenni a játékra és vidám helyként éli meg a világot. Egészséges érzelmi fejlődéséhez arra van szüksége, hogy szülei bízzanak benne, szeressék, elfogadják, rá tudjanak hangolódni érzelemvilágára. Ezek hiányában megérzi, hogy nem elég fontos sem a jelenléte, sem az érzései. Ekkor megsérül, bezárul. Ez a kisgyermek bennünk lakik, belül várja, hogy felszabaduljon, hogy a csoda megtörténjen.

Kisgyermekként mély nyomot hagynak bennünk a szülői minták, ekkor még nem jut eszünkbe megkérdőjelezni annak a felnőttnek a viselkedését, akire felnézünk. Nem tudatosan ezeket a mintázatokat ismételjük felnőtt életünk során kapcsolatainkban. Ha a gyermek azt látta, hogy a szülők veszekszenek, felnőttként veszekedéssel próbálja megoldani a konfliktusos helyzeteket, ha magas volt az elvárás a családban, ő is sokat vár el önmagától. Az elhanyagoltság és megbántottság sebei nem múlnak el nyomtalanul, a gyermek őrzi ezeket lelkében és keresi a megfelelő alkalmat, hogy csalódottságát, magányát, fájdalmát kikiáltsa a világba. Teszi ezt a legváratlanabb helyzetekben, önsorsrontó stratégiával, dühkitöréssel, szenvedélybetegséggel vagy az intimitástól való félelemmel.

A legtöbb párkapcsolati problémának a gyökere gyerekkorba vezethető vissza. Nem ritka, hogy a szülők, azért, hogy védjék a gyermeket, nem avatják be a családi krízisekbe, nem mondják el neki a válás vagy egy haláleset okát. Mivel a kisgyermek gondolkodása én-központú, hajlamos saját magának tulajdonítani ezeket a negatív kimenetelű eseményeket, pl. azt gondolja, hogy azért költözött el anya vagy apa, mert ő rosszul viselkedett. Ezek a szituációk megágyaznak a bűntudat érzésének, melynek a feloldása az elhanyagoltság, oda nem fordulás okán nem következik be. Ezért felnőttként olyan párkapcsolatot választ, ahol elhagyják, mert azt gondolja magáról, hogy őt nem lehet szeretni. Vagy az elhagyatástól való félelme miatt, bár mindennél jobban vágyik rá, nem engedi meg magának, hogy közel kerüljön a számára fontos másikhoz. Lesz, aki társfüggőségbe kerül és alárendelődik társának. Bármelyik utat is választja, újra és újra átéli gyermekkora fájdalmas veszteségét.

A terápia során, amikor kialakul a kliens és a terapeuta között a bizalom és létrejön a terápiás intimitás, megtörténik a belső gyermek megszólítása, megérintése, megértése és fájdalmának, ki nem elégített igényeinek az elsiratása. Azzal, hogy elismerjük a kliens érzéseinek a jogosultságát, beindul a gyászmunka, melynek során el tudja engedni elveszett gyermekkora feletti bánatát, meg tudja ölelni egykori önmagát. Ebben a helyzetben a terapeuta megadhatja számára azt az odafigyelést, szeretetet, melyre mindig is vágyott.

Fotó: Pixabay

Egyensúly

Néha könnyebb másokat szeretni, mint önmagunkat. Amikor megszólal a belső hangunk és megfeleléskényszer elé állít vagy belemegyünk fájó kapcsolatokba és alárendelődünk, a bennünk élő meg nem értett kisgyermek küzd a figyelemért, az elfogadásért, a szeretetért.  De nem kell ennek így lennie. Azzal, ahogyan bánunk magunkkal, megmutatjuk másoknak, hogyan viselkedhetnek velünk.  A határok önvédelmünk bástyái, irányjelzőként szolgálnak mások számára a velünk való interakciók során. De mégis, hogyan szerethetnénk méltón önmagunkat?

Értékeink, vágyaink feltérképezése, önmagunk megismerése biztos alapot nyújt az útkeresés során. Az önismeret hosszú folyamat, tele szembenézéssel, elengedéssel. Amikor elénk tárul leplezetlenül a lélek, próbáljuk meg elfogadással, bizalommal, hittel felruházni. Ilyenkor legbelső vágyaink vezéreljenek, ne jusson eszünkbe magunkat másokhoz viszonyítani. Sokan hangoztatják az őszinteség fontosságát kapcsolataikban, miért lenne ez másképp önmagunkkal szemben? Tanuljunk meg magunkhoz őszintének lenni, talán ez a legnehezebb. Fogadjuk el, hogy hibázni emberi, esendőségünk, sebezhetőségünk pedig személyiségünk része. Próbáljuk meg ezzel együtt szeretni önmagunkat és közben legyünk jelen, támogató figyelemmel.

Mindig lesznek, akik nem kedvelnek, nem adnak a véleményünkre vagy rossz színben próbálnak bennünket feltüntetni. Ne pazaroljuk az időnket arra, hogy kedvükben járjunk. Hagyjunk fel az önigazolások keresésével, az önmarcangolással, az önsajnálattal. Vállaljuk önmagunkat az ’itt és most’-ban. Tűzzünk ki minden hétre egy olyan dolgot, amely feltölt. Találkozzunk olyan emberekkel, akikkel jól érezzük magunkat. Ne mondjunk le ezekről az én-ajándékokról csak azért, mert kényelmesebb, vagy mert közben meggondoljuk magunkat. Érezzünk hálát, amiért törődünk magunkkal, egyszerű módja ez annak, hogy megtaláljuk a megnyugvást. Legyen a fejünkben minden nap pár gondolat, amiért érdemes felébredni.

Éljük át az érzéseinket, az érzések lényünk részei. Fogadjuk be, amikor jönnek, hiszen egyszeriek és megismételhetetlenek. Figyeljük meg negatív érzéseinket is. Tapogassuk le őket gondolatban, próbáljuk megérteni, miből táplálkoznak, mit üzennek, hogyan tudnánk elfogadni, majd elengedni őket.  Ne hozzon zavarba a fájdalom vagy a szomorúság sem. Ha elutasítjuk fájdalmas érzéseinket, velük együtt magunkból egy részt utasítunk el. Fogadjuk el a negatív érzéseket is, éljük át őket, majd engedjük el. Figyeljük meg, ahogyan távoznak. Alkalomadtán engedjük meg magunknak, hogy kifejezzük őket. Gondoljunk önmagunkra szeretettel, ilyenkor felsóhajt legbelül a lélek.

Fotó: Pexels

Bizalomtánc

Mindannyian lelki közelségre vágyunk. A lelki közelség a jó kapcsolat alapja. Lelki közelség nem létezik bizalom nélkül. Barátság nem létezik bizalom nélkül. A bizalom sérülékeny, törékeny. A megelőlegezett bizalom a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk. A kölcsönös bizalom a lelkek találkozása.

Megélni a bizalmat megtartó és felemelő érzés. A lelki közelséghez való viszonyunkat már csecsemőkorban megtapasztaljuk és később ezt a mintázatot ismételjük kapcsolataink során. Ha a csecsemő érzi, hogy számíthat az anya elfogadására, szeretetére, odafigyelésére, akkor megtanulja, hogy bízhat a külvilágban és önmagában. Ilyenkor átéli, hogy szerethető és ezen tapasztalata segítségével boldogul a későbbiekben. Mert a legtöbb, amit anyaként adhatunk gyermekünknek, az a feltétel nélküli bizalom. Azonban ha az anya szorong vagy hétköznapi gondok gyötrik, nem tud a csecsemő igényeire adekvát válaszokat adni, nem tud jelen lenni és a gyermek érzéseit visszatükrözni. Ilyenkor törékeny alapról indul az elfogadás és a bizalom képessége, felnőttként pedig az egyén ezen a szemüvegen keresztül szűri meg és értelmezi a kapcsolatait. Életének mozgatórugója gyakran a csalódástól való félelem lesz, és mivel azt gondolja, hogy a bizalom törékeny, ezért nehezen előlegezi meg ezt.

De a bizalom kitartó munkával, odafordulással, elfogadással, szeretettel újraépíthető. Mintha járni tanítanánk a csecsemőt, kezét fogva, örülve és átölelve minden apró lépésért, amit önállóan megtesz. Támogatni, hogy sikerülni fog, jelen lenni, reagálni, figyelmet, elfogadást, odafigyelést, szeretet adni neki az úton. Annak a hitét, hogy bármi történik, ott vagyunk karnyújtásnyira. Ám a lépést neki kell megtennie, felállnia, elindulnia.

Minden kapcsolat arra tanít, hogy bízzunk ösztöneinkben, önmagunkban, próbáljuk a másikat kicsit közelebb engedni magunkhoz, hogy viszontláthassuk önmagunkat benne, hogy örülhessünk a találkozásnak. Megtaníthat arra, hogy akkor is szeressük önmagunkat, ha haragosak vagy indulatosak vagyunk. Hogy kifejezzük társas igényeinket és megtapasztaljuk a másik részéről a támogatást.

Az újraépített bizalom kialakulásához idő kell, de amikor sikerül, megtanul hinni saját értékességében a bizalomvesztett lélek. Mert a bizalom elfogadó. A bizalom támogató. A bizalom személyre szóló. A bizalom közel hoz. És a kölcsönösség megtapasztalásakor bálteremben táncolnak a lelkek.

Fotó: Pexels

Csodára várva

Kristálytisztán emlékszem arra a napra, amikor a kinti hideg jégvirágokat rajzolt az ablakra és lélegzetvisszafojtva vártam, hogy a Mikulás megérkezzen. Hat éves voltam és szentül hittem a csodában.

Sajnos az idők során sokunkban elhomályosul a gyermeki várakozás emléke, megkopik a csodavárás képessége. A mai világ sem segíti a varázslat fenntartását, amikor lépten-nyomon Mikulásba botlunk, oviban, plázában, a szülők munkahelyén. Ilyenkor joggal érezheti a gyermek, hogy mindez álságos, a felnőttek nem mondanak igazat. Az sem ritka, hogy a ceremónia a szülők számára már nyűg, nehezen szakítanak erre is időt a rohanó hétköznapokban. Pedig a csodában való gyermeki hit felbecsülhetetlen értékű útravaló a tarsolyban, jó szolgálatot tesz gazdája számára egy-egy mérföldkőnél. Miért fosztanánk meg idejekorán ettől?

A Mikulás ugyanúgy létezik, mint a szeretet, az örök barátság vagy a hűség. Ha nem lenne Mikulás, nem lennének álmok, vágyak, melyek feledtetik a szürke hétköznapokat. A legvalóságosabb dolgok néha nem láthatók, mégis a szívünkben érezzük őket.

Igaz, senki nem látta még a Mikulást, de azt sem állíthatjuk biztosan, hogy ne létezne. Mert a Mikulás ott van gyermekkorunk beteljesült álmai közt, számítani lehet rá, hogy megérkezik a decemberi várakozás során minden családhoz, leginkább a nélkülözőkhöz és csomagot rejt az árva kiscipőkbe. Ó, hogy ez már a mesevilág? De hol a határ valóság és mese között, vágyaink és a beteljesült gyermeki öröm között? Ha nem lenne hit, nem lenne irodalom vagy költészet sem, ami szebbé tenné hétköznapjainkat és utat nyitna a lélekhez, hogy megérezzük a sóvárgást és megtapasztaljuk az örömet, ami abból fakad, hogy felelevenedik egy mítosz.

A Mikulás érkezésével megtanulhatja a gyermek, hogy örömet adni jó, és egyben jó téma az érzékenyítésre, mert lehet beszélni a nélkülözésről, a segítségnyújtás fontosságáról. És a gyermekek hite által kicsit mi is újraélhetjük a várakozás izgalmát, a gyermekkori csodavárást.

Fotó: Pixabay

Hangolódás

A közelgő ünnepek nem mindenki számára jelentenek örömet és boldogságot. Nehéz úgy ünnepelni, ha az ember nem részese a készülődés forgatagának, ha bánat, szomorúság lakozik lelkében. Sok magányos, reményvesztett ember éli meg a karácsonyt szomorúsága tetőpontjaként. Még a család kötelékében is lehet valaki magányos, lehetnek érzelmi nehézségei, melyekkel próbál megküzdeni, elrejteni a hozzátartozók előtt, amikor minden lelassul, és nem menekülhet a munkába, a hétköznapok rutinjába önmaga elől.

Kicsit olyan, mintha karácsonykor elvárás lenne a vidámság, mintha tabu lenne nehézségekről beszélni, amikor együtt van a család. Ilyenkor óriási teher végigmosolyogni a vendégséget, úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Persze sokszor nem könnyű felvállalni a családtagok előtt a nehézségeket, megingatni azt a homlokzatot, melyet magunknak kifelé felépítettünk és mely sok esetben a szülők, családtagok illúzióját élteti velünk kapcsolatban. Nem akarjuk az ünnepet beárnyékolni, nem akarjuk esendőségünket, sebezhetőségünket megmutatni, kudarcainkat, csalódásainkat felsorakoztatni. Mert azt gondoljuk, kevesebbek leszünk a másik szemében. De a menekülés önmagunk és a szembenézés elől csak elmélyíti a belső üresség árkát és a reménytelenségbe taszít.

Pedig az őszinteséggel megnyithatjuk a kaput a meghitt ünnepi együttlét felé. Nem kell úgy tenni, mintha minden rendben lenne! Ha magányosak és elesettek vagyunk, ha egyedül érezzük magunkat, mert veszteség ért, vagy mert érzéseink viszonzatlanok, megkíséreljük elrejteni fájdalmunkat. Azonban lelki veszteség nélkül nem bújhatunk a ’Jól vagyok’ álca mögé. Ha nem vagyunk őszinték, nehezen tudunk a helyzetben jelen lenni. Az, hogy megpróbálunk jó arcot vágni, felemészti energiánkat. Túlzottan készségesként vagy alkalmazkodóként hajlamosak vagyunk nem venni tudomást fájdalmas érzéseinkről, ennek következményeként végezetül láthatatlannak, jelentéktelennek érezzük önmagunkat. Ha a saját magunk igényeit mindig a sor végére hagyjuk, azt üzenjük a környezetünk számára, hogy érzéseink nem számítanak és ezzel együtt sértettséget élünk át. Azt feltételezzük, hogy azáltal, hogy beszélünk belső nehézségeinkről, elrontja az ünnep hangulatát. Azonban nézhetjük mindezt egy másik perspektívából is. Lehet, hogy azzal, hogy a hozzánk közel állókkal megosztjuk, mi nyomja lelkünket, megnyitjuk az együttérzés és támogatás ajtaját?

Az ünnep jó eséllyel triggerként működhet a fájdalmas emlékekhez. Miközben elnyomjuk a fájdalmat, nehéz kapcsolódni. Ha megengedjük önmagunknak az őszinteséget, kevésbé fogjuk egyedül érezni magunkat. Érzéseink megosztásával kapcsolatokat építhetünk. Amikor felvállaljuk sebezhetőségünket, egy mélyebb szinten tudunk kapcsolódni másokhoz. Felismerhetjük, hogy nem mi vagyunk az egyetlen, akinek bánata van. Azzal, hogy megosztjuk a fájdalmat, arra bátorítunk másokat, hogy ők is ezt tegyék. Érdemes felmérni, ki lehet vevő a lelki beszélgetésre, mert nem mindenki fogékony erre, ill. nem mindenki figyel oda ránk. A legszebb karácsonyi ajándék önmagunk számára a kapcsolatrendszerünk átvizsgálása és kitisztítása. Az ünnepek magukban hordozzák az újrakapcsolódás lehetőségét, és az őszinte feltárulkozás kölcsönös támogatást hozhat.

Fotó: Pixabay